Cause it's too late

Tükörpék

[...] az ember annyira függ a környezetétől. A visszajelzésektől. Fél. Attól fél, hogy valamit rosszul csinál. Mert nem ő az, aki megszabja, hogy mi a jó, mindig mások szabták meg neki. (Magától nem tudja.) Fogalma sincs róla. Olyan, mintha tükrök között élne, és elhiszi, amit a tükrökben, a többiekben lát ... (Ahelyett, hogy  végignézne saját magán.) Vagy hogy magába nézne. A tükörkép csak a külsőt mutatja. (Az okok viszont bennünk vannak.)  Úgy látszik, mintha mindenkinek tetszeni akarna, de valójában magának akar tetszeni. (Illegeti magát a tükör előtt.) És ha túlzásba viszi, zavarba jön. (Ja, ez jó: mint amikor pofákat vágsz a tükörnek, és aztán nézel csak körül, látta-e valaki.) Csak itt felesleges körülnézni. A tükör az a valaki, aki látta. (Ezért szar lehet így élni. Mindig csak a visszajelzésekből. Hogy más mit gondol. Mit tesz.) Mit vár el tőlem. (Hát ez a vicc. Miért várna el bármit is? A másik!) Te hogy döntöd el, mik a saját elvárásaid magaddal szemben, és mi az, amit mások miatt teszel. (Lehet-e az egyik saját magunkkal szemben támasztott elvárás az, hogy teljesítsük mások elvárásait?) Ez vajon az önbecsülés hiánya? (Az.) Lehet ezen változtatni? (Miért ne lehetne?) Mert ha nem tudod, mi a helyes, az egyik megoldás, ugye, hogy megkérdezel valakit.  Valakit, akiben megbízol, hogy képben van. Valakit, aki nem te vagy. Valaki mást. Egy tükröt. (Ja, tényleg. Akkor nem lehet. Ha nem te vagy a valaki, akkor nem lehet.) Ha valaki visszajelzésekből próbálja felépíteni magát, nem fog neki sikerülni. Mindig más fog tükröződni. Azon kívül az egész csak két dimenziós. Pedig az ember több.  (A többség.) És nem csak fizikailag. A félelem oka, hogy olyan sokan vagyunk tükörképek . (Tükörpékek) [...]

Idézet

"Nem tudom, hogy azért nincs-e pénzem, mert sokat költök, vagy mert keveset keresek. Nem tudom, hogy azért vagyok távolságtartó, mert félek az árulástól, vagy mert nem akarom kiadni kezemből annak lehetőségét, hogy áruló lehessek. Nem tudom, hogy azért maradok-e kielégítetlen, mert sokat kérek, vagy azért, mert keveset adok."

Egy virág ...

[...] omlott össze bennem. [...]

Mégis, hogyan ...

... reagáljon az, aki megtudja, hogy kígyó melengette a keblén?

[...]

Von ...

Stirlitz. Tök jó [...]

Nézem. Oroszul. A legjobb, amikor a háttérben ott áll a pótkocsis IFA, a kereszteződésben elmegy a dömper platós IFA, meg úgy en bloc IFA.

(Nem értem, de előtte már megnéztem magyarul is.) Két sör után a legjobb. A gyerek tömi magába a sós szecskát, időnként elejti, mintha ő itta volna a sört.

Van benne egy kocsmáros, ilyen szeretnék lenni: Bejön a vendég, lebassza, leülteti, fordul a következőhöz. Mint fent ... Igazi entellektüell, nincs más szakma, ami ennyire feküdne nekünk. Ki ne emlékezne a derekas, szerb bajszú Dusanra, a Grüne Spinnét vitte Grácban a kilencvenes évek elején, a legkirályabb hely, magyar dzsessz - Z.R., K és én hallgattuk - aztán Dusán eltűnt, Zfried szerint elmaradt gyerektartások miatt (vajon Szerbiából most jobban fizet?), cserébe nem cseszett le senkit, de én inkább olyan akarok lenni, mint a Zum grobem Gottlieb Amadeusa, aki megmondja a tutit, mert egy igazi féreg nem marad adós semmivel. (Azt a hülyeséget is ki találta ki, hogy ami a szívemen, az a számon? Hogy lehet úgy pl. káromkodni? Ami a bögyömben van, az igen! Meg a vékony- és vastagbelemben ...)

(A gyerek mutatja az autókat - IFÁ-kat is -, közben csigás könyvet néz, és csigabigát énekel. Most két éves. Imádom.)

[...]

Vér, nyomás

- [...] magas a vérnyomásom. Azelőtt nem volt az.

- Nem jól étkezel.

- Azelőtt sokkal rosszabbul ettem.

- Nem mozogsz eleget.

- Azelőtt sem mozogtam.

- Stresszelsz.

- Azelőtt is stresszeltem.

- Nem pihensz eleget.

- Azelőtt sem pihentem.

- Öregszel.

- Azelőtt is öregedtem [...]

Emlék

[...] nagyanyám egy éjszaka egyedül ébredt magasra polcolt ágyában a szobában az autópálya mellett. Ahogy kelt volna az ajtó felé, még álmatag lába nem nyújtott támaszt, és leesett. Hanyatt feküdt az ágy mellett, a csukott folyosóajtó előtt. A csípője nagyon fájt. Próbált felülni, nem ment. Próbált hasra fordulni, mert talán az ajtóig fel tud nyúlni, nem ment. Feküdt a hátán, és félt, a vizeletében, tehetetlenül. Próbált kiabálni, nem hallották. A folyosói és a bejárati ajtó is csukva volt, a hangja sem volt valami erős. És újra és újra az a fájdalom. Sírt, imádkozott, nyögött, suttogott (ő azt hitte, kiabál).

A közös megbízott felesége másnap délelőtt is becsöngetett, így talált rá.  Később, mikor a nagymama visszajött a kórházból, a család őt kérte meg, hogy jöjjön le segíteni minden nap, olcsóbb volt, mint állandó ápolónőt fogadni, a házban is lakott, bejáratos is volt .

[...] nagymama ezután már csak járókerettel tudott járni, és bár földszinten lakott, a lépcsőházi bejáratokhoz mindkét oldalon lépcső vezetett. A következő éveket a negyven valahány négyzetméteren élte le. Még mindig nem jutott egyikünknek sem eszébe Pestre költözni.  Csak látogattuk. Karácsonykor mindenképp.

(Olyannyira mindenképp, hogy igazából ezekről a karácsonyokról szerettem volna írni, már tavaly december óta. Csak nem tudok: [...] nagyanyám ül a TV előtt, édességet eszik, a csillárra applikált fenyőágakról  diók és szaloncukrok lógnak (nagyon régen még az ezüstpapírba csavart, klasszikus kemények  voltak) alatta a nagyasztalon a rácponty maradékai, a kis szoba bútorokkal zsúfolt, ahogy annak idején a három és fél szobából idekerültek a másfél szobába. [...])

[...] nagyanyám évekkel a combnyaktörés után, attól való félelmében, hogy egyszer a szomszéd se tud majd jönni, és hogy ne történhessen meg mégegyszer, hogy egyedül fekszik az üres lakásban, végig tudatánál, tisztában azzal, hogy csak véletlenül találhatnak rá, úgy döntött, hogy öregek otthonába költözik, ahol egy hónap után meghalt. Ketten az unokák közül azóta Pesten lakunk.

[...]

Reine Ubue

[...] filmelőzeteseket nézegettem a neten, amikor a királynő hangját éreztem a fülemben. - Szeretsz? - Közben pergett a youtube, mert 1895. december 28-a óta még nem telt el annyi idő és annyi hely, hogy ne peregjen. Hátrafordultam,  de nem közvetlenül mögöttem, hanem a szekrény mellett állt, kezébe éppen visszaért a jojó. Pergett az is. [...] Le-fel.

[...] - Többé-kevésbé, - mondtam. - Többé! - Mert megijedtem, hogy esetleg olyasmit mondtam, amivel megbánthatom. A szekrénynek dőlt és nevetett, miközben felcsavarta a zsinórt, mert a jojó ez egyszer nem ért vissza. Nevetett, a szekrénynek dőlt, és újrakezdte a jojózást. [...] Fel-le. [...]

Talán van

[...] most azt mondom, válaszul, hogy van olyan történet, ami nem egy pontban kezdődik. Amikor nem kezdődik. Összeáll. Terem.

Amikor kezdődik, még nem történet, amikor történet, már rég elkezdődött [...]

Aznap este

[...]  a Wishbone Ash a Leas Cliff Hallban játszott, és aznap tizenegy autó vitt körbe Kenten és East-Sussexen, az egyik egy rolls-royce volt,  épp kijött a benzinkútról, és megkérdezte az ablakon át, hogy merre megyek, az útjelző tábla elágazást jelzett, mindkét irányt bemondtam, talán Hastings volt és Rye, talán, most kerestem a google-mapson, de nem találtam a benzinkutat, fényképeztem is, a bal első ülésről a lányt a hűtősapkán, de a várakat megtaláltam, Rye, Bodiam, Penshurst Place, Hever - utolsó óra volt, nem engedtek be, és átmásztan a kertfalon - , Sissinghurst - már csak kívülről - szinte véletlenül vetődtem mindegyikhez, mindig ahol kiraktak, mondták ott szép, volt egy reliant-robin is, már nem emlékszem melyiknél, aztán Ashford után felvett egy kopott régi talbot, egy negyvenes párral, ők is Folkestone-ba mentek, közben zenét hallgattak, akkor nagyon oda voltam a Led Zeppelinért és a Deep Purple-ért, és ahogy ezt meghallották, meghívtak a Wishbone Ash koncertre, utána váltottunk pár képeslapot, de az utolsóra nem válaszoltam, Anne és Mike, nekik köszönhetem, hogy legalább ez a nap valamennyire megmaradt az emlékezetemben, pedig minden szombaton és vasárnap stoppoltam, ám ha volt is egy-egy maradandó élmény, egyik sem tud felidézni egy teljes napot, de 1990. szeptember 1. szombat volt, és máig emlékszem rá [...]

Telefon

[...]  nem is lepődtem meg igazán. Ügyetlenül vannak kitalálva a csengőgombok, a külső félen nagy szürkék, mintha a plexit tartanák, a belsőn kicsi feketék, mintha szegecsek, aztán gondolkodik a látogató, gondolkodik, és megnézi, melyik nyomható meg. A tény, hogy a nagy szürke alatt is van egy név, meg a fekete szegecs alatt is, tán csak sürgeti, hogy mindegy, csak nyomjon már valamit. Felhívás keringőre.

Így történ, hogy felhívott, de ez meg nekem esett le a kelleténél lassabban.

[...] nálunk itt a falban mindenféle lyukak vannak, csatlakozások, egyikbe ilyen LAN kábel fér, másikba telefonzsinór (zsinóros telefonunk pedig nincs), vagy TV dugó (TV sincs). Telefonzsinóros több is van, meg lent kapucsengő tábla, de mikor beköltöztünk, nem volt kaputelefon. Mondták, hogy vegyünk egy gagyi készüléket, és dugjuk be a 18-as jelű fali csatlakozó aljzatba, és lesz. Így is lőn, és most ha valaki lent eltalálja a mi gombunkat (kicsi fekete), akkor nálunk egy rekedt tücsök ciripel, beszólunk, felszólnak, nyomunk egy kilences billentyűt, és a vendég már jöhet is.

Már ha hozzánk készült. Ha nem, akkor felvilágosítjuk, hogy a név, mellyel éppen megtisztelt, egy nagy szürke gomb alatt található, melynek megnyomása nem a mi tücskünket bogarássza. (Most így akartam kifejezni magam.)

Ezek után akár rá is térhetek a mondandómra.

[...] a kaputelefon felciripelt. Én voltam hozzá a legközelebb:

- Igen?
- Jó napot kívánok, Csipke József* vagyok, Gáborral*, szeretnék beszélni.

Mint mondtam, az ilyen tévedés mindennapos.

- Gábor az egyik szomszéd lakásban lakik, a  Fybolt* családot tetszett megcsöngetni.
- Értem, köszönöm szépen.

Letettem a kagylót. Akkor még nem tudtam, hogy ő is. [...] (cirip, cirip)

- Igen?
- Csipke József* va... ezek szerint megint rosszat hívtam.
- Igen.
- Elnézést kérek, akkor mondanám, hogy a 234-5xyz számot tárcsáztam.

Itt a párbeszédben részemről egy kis szünet állt be.

- Jól értem, Ön most TELEFONÁL?
- Igen.
- Én meg kaputelefonon beszélek. Ha tud várni egy kicsit, előkeresem Gábor*  mobilszámát. A vonalasat sajnos nem ismerem.

Újabb szünet, most egyértelműen a vonal túlsó felén.

- Igen, igen ... Nem szükséges, akkor majd megpróbálom másképp. Viszont hallásra.
- Viszont hallásra.

[...]

*   (mondjuk)

Illat

Pedig

[...] olvasom, hogy miket olvasok, és lehangolódom, egypár ember kivételével leginkább kemény vívódásokról, küzdelmekről írnak, na meg a kapcsolódó vereségekről (még egyszer elnézést a kivételektől), és milyen jól, csak úgy falom, aminek az eredménye, hogy ők kiírják magukból, én meg beolvasom magamba, aztán úgy csinálok, mint akit meglep, ahogy bármely valamire való bejegyzésemből csöpög az (ön)sajnálat, aminek végül is egyetlen oka, hogy szomorúra inspiráltam magam. (Ezen nem változtat, hogy viccesek és szellemesek - hogy szerettem pl. dadagaladrielt és Vanek urat is.)

Ha már az élet viharainál tartunk, ami közhely lévén  továbbra sem zavar (hanem sőt), nincs bennük semmi meglepő, semmi tragikus, semmi emelkedett, épp ellenkezőleg, a vihar nem felemel, hanem lesújt, aztán elvonul. Vagyis a végeredmény annyira nem lesújtó.

Én ilyen okoskodó vagyok. Tudom, hogy ez világos, csak jelzem, hogy számomra is az. Á. mesélte egyszer, hogy bejárt egy intézetbe, hétig, hetekig - akkoriban sok baja volt magával és a világgal, ami végül is ugyanaz -, fogyatékosok lakták, így mondta, és egyszer az egyik fiú megragadta az ágyából, és azt mondta, szerelmes belé, és nem akarta elengedni. Nem emlékszem, hogy ezután, vagy később, de aztán már nem ment oda, viszont tudatosodott benne, hogy van két lába, két keze, öntudata, otthon alszik, és tud gondoskodni magáról, és nem emlékszem a konklúzióra - de majd mindjárt eszembe jut -, de hát tény, hogy ez is egy borzasztó történet, ha a fiút nézzük, és pozitív, ha Á.-ra gondolok, aki mikor megismertem, számomra a meghatározhatatlan határozottság, a meghallgatás, az elfogadás példája volt, amit annak idején csak érdeklődve szemléltem, és jóval később jöttem rá, hogy el kellett volna lesnem, hogyan csinálja.

A konklúzió persze világos, boldog vagyok, és a fentieken kívül is tudok rá okot [...]

Különben a napokban egy halott költő verseivel, és egy halott dalszerző-énekes (cantautor, nincs rá jobb szó) netes videóival vagyok tele. Élek.

[...]

Idegen

[...] Manuel tehát Salamancában nőtt föl, távol a világ zajától, bevándorlóktól, paradicsom- és narancsszüretelőktől,  élte egy egyetemi város lakóinak egyhangú életét, gyerekként figyelte a nyüzsgést, hallgatta a szőke idegeneket, akik itt tanultak a filológián, szívta magába a spanyol - kasztíliai - kultúrát az ország legrégebbi egyetemének árnyékában, büszke volt és rátarti, mint minden hispán, 

majd mint minden salmantino, diákként kocsmában dolgozott - na jó, nevezzük idegenforgalomnak, egy egyetemi városban a világ más részein is az adja a helyiek megélhetését, hogy élelmezik, ruházzák, elhelyezik és szórakoztatják a diákokat, na és persze tanítják is, de azt nem annyian - , teltek a bulis esték, és Manuel még évekkel később is borzongva emlékezett vissza, hogy megijedt, amikor az első afro-amerikai diák cubatát rendelt nála, furcsa volt és nem odaillő,

aztán Barcelonába került, és hamar rákapott a fekete életérzésre, egyfolytában az afrikaiak helyein lógott, közben lassan letette a szakorvosi vizsgát is, és egyszer megtapasztalta azt is, milyen a halálfélelem, amikor a Mossos d'Esquadra razziázott az egyik klubban, mindekit falhoz állítottak, papírokat kértek, bevándorlásit, munkavállalásit, menekültstátuszt, akármit, csodálkoztak is rendesen, amikor látták a kifogástalan spanyol személyit (az olyan, hogy a hüvelykujj lenyomata is benne van, nem bízzák a véletlenre, vagy Franco öröksége) nem is hitték, kuss volt, és falhoz állás, ütés is, bazmeg, aztán mégegyszer végignézték, kikísérték a sarokig, kezébe nyomták a papírt, és közölték, hogy tűnjön el, nem látott semmit, egypár haverját a bárból később sem látta többet, a papír nélkülieket, és remegett, amikor mesélte nekünk,

ja, Manuel apja egy másik spanyol területről (akkor még nem voltak autonómiák, Spanyolország  volt és kész), Egyenlítői Guineából érkezett a 60-as évek elején Salamancába, talán építkezésen dolgozott, talán középvezetőként, évekkel a függetlenség kikiáltása előtt, a nemzeti Spanyolország teljes jogú állampolgáraként, és a gyermek Manuel önazonosságát a kasztíliai kisváros mindennapjai és lakói határozták meg, ezt látta maga körül, és noha tisztában volt vele, hogy más színű a bőre, és noha zajlott a "felismerés" fokozatosan, igazából a mossos akciója tette visszavonhatatlanul világosan (fehéren-feketén, haha) egyértelművé számára, hogy fekete. [...]

Bonitas hominis

[...] Az emberek jók. Az emberek alapból a legjobbat feltételezik a másik emberről.

Mi mással lehetne magyarázni, hogy hallgatni arany?

Ritkán képesek elrejteni csalódottságukat, amikor nem bírok szószátyárságommal, és megszólalok.

De nem haragszanak érte, mert jók. Besorolnak egyéb ismerőseik közé, az engem megillető helyre. Tisztában vannak vele, hogy nincs kockázat: előbb utóbb lesz valaki, aki előbb gondolkodik, aztán beszél, aki mérlegeli a szót, ízlelgeti a nyelvén, és amit végül – értékén mérve – a közzel megoszt, tükrözni, mi több, támogatni fogja véleményüket...

… mert az emberek – ahogy mondom – alapból a legjobbat feltételezik a másik emberről.

[...]

Most szállok le

[...] kezébe vette jóval későbbi betegségem. Én nem kérdezem, minek, miért megy a gyárba Imre, és már nem is fogom. Látszott, hogy a pálya szélén paraszt, vagy felettébb hízelgő  órát tart az egyetemen. Meglibben az orra, mikor az óra nem tud mit kezdeni a tanfolyam után már erősen veszélyes toronydaru felállításával. És nekem újra az jutott eszembe, hogy manapság a szüleimnél csillószőr mos le fehér szőrű fizikailag rosszul reklámozott terméket (alig büdös papucs a leggyakoribb).

A példamondatokat a lábamról csak megfelelő környezetbe kell helyezni, szemben a sarki villanypóznára. Földön hevertek, nem volt kergetés: ha nem hasalok, keletkezne a két kocsonyaként rezgő toka - jeune pilote -  az órákban, legkülönfélébb szexuális kapcsolataim virágzó szakaszaiban. Jönne néhány ostoba, lehet, a meztelen fűben szökdécselve, szomszédfának, hogy a csenevészebb bokrok alváshoz való pillantását mégis csak súlyos és fontos dolgokkal érezzem a bensőmben. Egyszercsak megszólalt egy rókalány - őrként a tolvaj szégyellte magát. Benn meg halkan mind a négyen lassan, komótosan kudarcot vallunk, ha nem lehet saját szavakkal idétlen figurává az a feltételezés, hogy unalmas és szürke emberek  duzzogással - nem a sárban, röfögve - szeretni tudnak. Minden humánum újra, meg újra jó nekünk, mert látnak minket, szerdán és pénteken, csak úgy, a gyermekeim. Féloldalasan leragasztott önvalóm sugárzó túl kemény hangjába magyarázzák, hogy az agynak készítettük a csapdaszerkezetet.  Mindenképpen elég - nagy néha, egészen - tartóztatni. S ha ezzel  próbálná sugallani, hogy a galamb becsengetett, mert az snassz, kényelmes széken - mondjuk úgy, hogy utolsónak egy aszfaltra rajzolt  puha fatörzset széles vállaira tökmagozok - kell elmenni! […]

Játék a szavakkal

Szavak, amik magyarázatra szorulnak. Jó.

Van ez a játék, meghívással és anélkül (1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 ...), és én is. Íme:

komp -  Képes rá, tudja, tudta, és tudni fogja (a német "kompen" szóból). Szóösszetételekben is előfordul. (l. köv. bej.)

kompenzáció - A német "kompen" (l. fent), és a latin "satio" szavakból. Ez utóbbi, mint mindannyian tudjuk,  egyszerre utal jóllakottságra, és az elvetett magra. Az idevágó erotikus asszociációk nélkül is egyértelműen a nyugati filozófia egyik kulcskifejezése, melynek taglalása sajnos túlfeszíti a rendelkezésre álló keretet. (Ebben speciel hasonlít az empiriokriticizmusra, ami viszont pont úgy hangzik, ahogy kell neki, ezért nem szerepel a játékban.)

etnikum - Ókori geopolitikai egység. Az etnikumiak széles látókörükről, visszafogott üzleti mohóságukról, és konfliktuskerülő harcmodorukról voltak híresek.

vagány - Vadkörtefajta, fogyasztása nem javasolt, émelygést, ritkán halált okoz. Ez nem vonatkozik a bütykös vagányra (pöttyös csumájáról ismerhető fel), ami ugyan büdös, viszont de.

jegyzet - Szakszó, bérletek, napijegyek, belépők, kézre nyomott, neonban felvillanó pecsétek, sorszámkiadó automaták outputjainak összefoglaló neve. Ritkán a mozi előtti aszfalton hányódó papírszemét (vö. széljegyzet).

eufemisztikus - Barlangi Üdvözítő Szűz Eufemia (BÜSzE) követője.

kapacitál - Fenekét nemi vonzalom felkeltése céljából föl-le mozgatja járás közben. További információk itt.

lakkciő - A lehető legdrágább és legelitebb ciő. Kizárólag uralkodók, köztársasági elnökök, és főurak viselhetik. A felülete megismételhetetlenül fényes, erre utal a "lakk", ami természetesen nem az, de hogy mi, azt senki sem tudja. Ezért olyan drága. A ciő többi típusa természetesen mindenki számára elérhető, aki számára a személyes elegancia nem pénzkérdés.

bzm -  Népszerű felsőkategóriás autómárka. Köznevek toldalékaként arra szolgál, hogy egy adott kifejezéshez kapcsolódó asszociációkat kedvezőbb fényben tűntessen fel. Pl. az amúgy póri "cipő" helyett a "cipőbzm" formát írva mindenkiben egy elegáns ciő benyomását kelthetjük.

Egyelőre ennyi.

Ill. Hari szólt: (... 9, ...) 

Vagyunk

- [...] akkor most végre sínen vagyunk?
- Sínen. És mindjárt jön a vonat ...

[...]

Cím nélkül

[...] valószínűleg ez sem egy blog. Levél sem, de ezt már mondtam. Olyan ember vagyok, aki egyszer megharagudott, hogy vége az álmodozások korának. Nem úgy, hogy koppant a valóság aszfaltján, dehogy. Egyszerűen eltűntek az álmok, nem hogy ébren, már alvás közben sem jönnek. Már leírni sem lehet őket, s látszik, hogy kellet volna, mert lett volna mitől félni. (A félelem - fogadjuk el, hogy a szorongásmentesítő - márpedig az ember teljességéhez tartozik. Mint lyuk az emmentálihoz. "Csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott". ) De írni divat, s nem árt formában lenni, mert a következő álmot, ha lesz, legalábbis leírom. (Az álmok nem megvalósulásra várnak. Így, deklaratíve. Mielőtt bárki tanácsokat gondolna számomra.) De írni munka is, és lusta vagyok. Időbe is telik, és lassú vagyok. Azért igyekszem, de újabban más meló, amolyan exisztenciálisan belekapaszkodós, szakadt a nyakamba, mely különben addigra teljesen elgémberedett. A munka t.i. egy ideje már a fejem fölött lebegett, és állandón felfelé figyeltem, hogy biztosan alatta álljak, mikor végre szakad. (Az igazi baj az, hogy noha igyekeztem, koncentráltam, mégis csak véletlenül kerültem alája. Bizonyíték rá ama másik meló, mely bár szintén Damoklész kardjaként függött - nekem úgy tűnt - felettem egy cérnaszálon, épp az imént vétett el olyannyira, hogy ha egy késdobáló dobta volna ilyen pontatlanul, a világ összes cirkuszából kitiltották volna. A nézőtérről is. Ha gyerekkel van, akkor is.)

[...] Azt hiszem, nem ezt ígértem. Korábban, ha nyugodtan akartam dolgozni, arrafelé jártam, ahol Thelma osztja a melanzsot. Beköszöntem hát, és mondtam, majd legközelebb folytatjuk. Mondhattam volna távoli jövőt is ... És mondtam olyat is, hogy majd írok. Pl. Dadának. (Zanzákat meg nem írni szeretek, hanem olvasni.)

([...] dicsekedhetnék, hogy ez jó jel, ha nem írok, akkor a világ halad, rend van rendületlenül. De ez sem egyértelmű.)

(A nyugodt munka - mint olyan - újabban már egyfajta párhuzamos valóság. Értelmezhetetlen. A dolgom, hogy mások gondolatait közvetítsem, nyugtalanítani nem tud, sürgetni - már nagyon régóta - nem hagyom magam, akkor meg mire vonatkozik? Kár, hogy az agytekervényeimet nem saját gondolatok töltik ki. Kár, hogy ennek az alkotáshoz semmi köze. Kár, hogy nincs időm.)

Utoljára, konkrét megfigyelés kapcsán, az jutott eszembe, hogy a kistestvérek élete valószínűleg erősen át van itatva azzal a meggyőződéssel, hogy ők valamiből éppen kimaradnak ...

[...] 

A csaj a villamoson

[...] Ha ennek a blognak minden páros ujjára jutna egy pata, akkor most megírnám, hogy miként indította be a fantáziámat egy nő a villamoson. Akkor megtudnád, hogy amikor megláttam a szőke, hosszú combú nőt, könyvvel a kezében, felszállni (mert miniszoknya és harisnya volt a combján, jól látszott, hogy hosszú, és mert könyvet tartott a kezében, jól látszott, hogy könyv), tüstént magam elé képzeltem, ahogy pizsamában (gondolom flanell), átmegy az előszobán, miközben azon morfondír, hogy milyen jól is mutat majd rajta az a virágindás fekete harisnya, a levélmintás szürke miniszoknya, és a virágszirmos szürke kosztümkabát ...

Nem, eszembe sem jutna  arról beszélni, hogyan lett a flanellpizsamából fekete alapon szürke mintás dzsungel, a közbülső stációkat ki-ki fantáziájára bíznám. (Annyit elárulok, hogy aki a női nem iránt fogékonyabb, az időztesse képzeletét a fürdőszobai résznél kicsit hosszabban. Érdemes.) Viszont elengedhetetlenül fontos jelenet, ahogy a nő megáll a cipősszekrénye előtt, szeme végigsiklik kedvencein, majd kevésbé kedvencein majd a saját maga számára is érthetetlen pénzkidobásain, majd az érthető pénzkidobásokon, amik viszont viselhetetlenek, mert fájnak, törnek, szakadnak, éspervagy. Aztán újra kezdi a pásztázást, mert tudja, hogy itt kell lennie, ÉS meg is találja, naná, kecses sarok, fekete orr, s fekete alapon fényesen hullámzó vegetáció. Ami elegáns és cipő. (Remélem, ez most nem lepett meg.) 

Elindulás előtt még egyszer megnézi magát a tükörben, minden stimmel, a fekete lakkról induló motívum finoman  végigkígyózik a vádlin, fel a combokon, virágba borul a miniszoknyán, és szürkén, elegánsan kiteljesedik a kosztümkabáton, melynek gallérjáról napként szórja sugarait az egyenes szálú, vállig érő szőke hajkorona az alatta található fényszegény esti csendéletre .

Elindulás előtt még felkap a polcról egy olyan fésűs hajcsipeszt, jó nagyot, s feketét, simát és tökéletlent, hatalmas háromdimenziós hullámot, mely napfoltot képez a feje búbjától majdnem a tarkójáig. 

Álltam a villamoson, s feltűnt az elegánsan kihívó szürke ensemble, egyrészt, mert nem illett hozzá a zöld borítójú könyv. Másrészt ott volt az a hajcsipesz...

(Igazából soha sem érdekelt annyira a női divat, hogy bele akarjak szólni, de az ilyen, tenyér nagyságú izéket máglyára száműzném [sic]. Hihetetlen az a hatékonyság, ahogyan a felépített stílust a fekete alapon nyugvó ujjlenyomatok fénylő zsírfelületén szerteszét sikló hajnali napfény ripityára zúzta.)

Frigyes

[...] volt egy macskám, mindig odajött, ha hívtam, nem is igazán értettem (mondták, hogy mindig talpra esnek, és tényleg), csak később, későn, vettem észre, hogy valami történt a farával, ahol a medence és a combcsont csatlakozik, a farka tövében kicsúcsosodott a háta, és a járása olyan lett, mintha lábujjhegyen, nem, mintha peckesen járt volna,

amikor odajött hozzám, megragadtam a lábait, mind a négyet, kettőt-kettőt összefogva, földobtam jó magasra, pördült párszor, mielőtt a talpán földet ért volna, kicsi volt még, pár hetesen került hozzánk, jól össze is balhézott a kutyánkkal, amikor az ismerkedés folyamán mind a 14 karmát belenyomta a Betyár nedves fekete bőrfotel textúrájú orrfelszerelésébe, vannak kutyák, akik az ilyesmit zokon veszik, természetesen várni kellett volna, nem lehet egy kölyökmacskát párhetesen elszakítani az anyjától következmények nélkül, de mi nem vártunk, elhoztuk szülei, kilenc testvére, két nagynénje, egy nagybátyja, valamint a négytagú eredeti tulajdonos család társaságából, a 45 négyzetméteres lakótelepi másfél szobából, nem is nőtt meg akkorára, mint a fajtársak, és deformálódott a medencéje, mert mindig odajött hozzám, csak hozzám jött oda, nem tudom, szeretett-e, nem tudom, miért engem tüntetett ki azzal, hogy tudomásul vett, bár a kutyákat is tudomásul vette, előszeretettel aludt például a Pepe hatótávolságának a határán, miliméterpontosan,

Pepe láncon volt, mert kóbor kutyából maradt nálunk, mindig arrakóbort, és megette a Betyár ételét, viszont csak olyan helyen tudtuk elhelyezni, ahol nem lehetett máshogy megakadályozni, hogy vissza ne térjen a régi életmódjához, ami veszélyes volt rá, olyannyira, hogy évekkel később, amikor mégis megcsináltuk a kerítést, és ő eljutott  az utcafrontig, valaki megmérgezte, hazajöttünk, és ott feküdt a bejárati ajtó előtt, ahova visszavonult meghalni, de akkor már Betyár is végelgyengült, és Frici, a macska is, akiről szó van, 

és aki mindig ott szundította a délutánt, ahol a Pepe karmai véget értek, hosszú lánca volt, drótkötélen futó, nagyterületű, de pont oda már nem ért el, csak feszítette a fémet, kidörzsölte a nyakörv a hófehér bundáját, nyűszített és fuldoklott, fél órán át, vagy tovább, míg Frici a kutyakarmok szelét az orrában érezve (mert arrafelé fordult), kialudta magát, legalább is kinyitva végre a szemét, odébb állt, nem értettem, hogy csinálja, miért, azok a karmok önmagukban is veszélyesek voltak, akár véletlenül is beleakadhattak a bőrbe, bizonyíték rá az a mai is látható három centis forradás a jobb combomon, 

és én voltam az, aki annak idején nem akart három kutya mellé macskát, és én voltam az, aki tönkretette a medencéjét, és én voltam az, aki beszorítottam a bejárati kettős ajtó alig tíz centis közébe, és a szellőzőablakon órákon át spricceltem rá a vizet, és én voltam az, aki olyankor is hívtam, amikor nem akartam vele semmit, csak az ölembe felugratni, és ülni vele, és én voltam az, aki láttam, ahogy békésen közlekednek az egerek ki-be, és Frici nekem mutatta meg a kékcinkét, amit elejtett, és én voltam az, aki soha nem felejtette el, hogy a macskának is jár az étel, mert sajnáltam a kékcinkéket,

és azt is én láttam, ahogy szörnyű macskajajgatással biztosítja magának a területét, a kertünket, a nagy fekete vörös kandúrral, és a piszkosfehér kandúrral szemben, pedig mindkettőnél sokkal kisebb volt - mondom, túl korán került ki az alomból -  és az is nekem tűnt fel, hogy egy nap nem láttuk többet,

és az is én voltam, aki évtizeddel is később, a régi volt présház padlásán, miközben kerestük a helyet, hogy hol jön be a víz, belebotlott egy papírfalú labdába, szerencsére nem léptem rá, porrá tört volna, s láttam, hogy a labda egy macskakoponya, ami egy hason fekvő csontváz egyik végéről gurult odébb, vékony pálcikaszerű bordák boltozatától, s tudtam, hogy ez a serdülő-macska csontváz ez ő, hogy nem hagyott ott minket, ahogy különben Betyár és Pepe  és egyetlen állatunk sem, csak feljött a padlásra lefeküdni [...]

[... ] és senki se kérdezze, miért volt nekem annyira  fontos ezt leírni, én már kérdeztem magamtól, és fogalmam sincs, de megvan, kész, pipa [...]

(In)spirál

[...] összeírtam, mivel ütöm agyon az időmet. Ők azok (és linkjeik...). Eredetileg kommentálni szerettem volna, ki mivel inspirál stb. - de úgy őszintén, Téged érdekelt volna? Ha változás van, újraírom a posztot...

agnus(db); azonos; balbec; chanson; designpumpa; elbújlebuj; fóka; gergő; isolde; kétpálcás; korim; libretto; mage; mamzel, nemjóember; neszharisnya; sophie; spoli; suhodminyak; sweatpea; terabithiafoldje; text; vazul; vermis imperator; zom; zulej; (zulejkapor); zsuel

És még: Józsi; Mária; litera; Goldfisch; 

Új: hesna

Tetszhalott (már nem lüktet, de tetsz): hamiskártya; lehelet; limonilunari; zeldushka

Ők vajon lesznek még? - altruista; ufonauta

[...]

Ütöm

- Ne hülyéskedj, mert megütöd magad.
- Nem ütöm meg magam!
- Akkor majd én.

Közöny

[...] Csabára emlékszel? Persze te ritkán találkoztál vele, ha egyáltalán, és nem arról volt szó, hogy pusztán egy légtérben szívtatok levegőt. Esetleg a Vili. ... Egyáltalán, én emlékszem rá?

Talán az Ági hozta fel, ő mindenkivel szóba állt, Csaba meg értelmesen beszélt, részegen is. Biztos születésnapom volt, általában akkor tartottam bulit, de ő nem nálam rúgott be. Akkoriban nem sok erdélyit ismertem (igaz ma sem). Voltak a csíkszeredaiak, meg ő. Egy gitáros lánnyal élt, tőlem pár sarokra. Készült is rólam egy fénykép a rózsaszínre festett kétemeletes bérház előtt, amelyiknek a pincéjében volt a lakás, szemben azzal a másikkal, amelyben az a fogorvosi rendelő volt, ahol a Paul anyja dolgozott asszisztensként. Tudod, Paul, a majdnem két méteres, aki filozófiát tanult műszaki matematika mellett, és mindig mosolygott, pedig egyszer az ellenőrök a rendőrt is kihívták amikor bliccelt, mert megindult az ajtó felé, és kis túlzással az ellenőrök ketten együtt se tették ki a két métert, esetleg a buszvezetővel együtt, de az nem jött hátra, csak becsukta az ajtókat, és beállt a remízbe. Pedig ha van ember, aki a légynek se tud ártani, Paul az, a maga 196 centis mázsájával. Az ember ha belépett a bugyiszínű ház kapuján, balra volt egy kis ajtó, ami az alagsorba vitt. Lent megint fordulni kellett, jobbra, és elmenve a tárolóhelyek mellett, a folyosó végén volt a lakás. A lány szülei laktak ott, két szoba, konyha, az ötvenes anya, és a nyolcvan feletti, Hollandiából jött apa, olyan repülőssapka féle volt rajta, és gyér, de hófehér szakálla volt, nem olyan szürkés, mint a csöveseknek és a hatvanas építészmérnököknek. Évekkel később halt meg, s újabb évekkel később Csabáék is elváltak. A lányt később gyakran láttam egy - mint megtudtam - görög vonóssal, aki alacsonyabb volt nála, mint ahogy Csaba is, és aki úgy nézett ki, mint én azon a fényképen a rózsaszín háttérrel, kádárkabátban.[...]

Már elváltak, de talán még az elvonó kúra előtt volt, amikor Csaba megkapta az állampolgárságot. Valami miatt felmentem hozzá, talán felhívott. Ivott. Sírt, mikor ajtót nyitott, láttam a könnyeket a vastag szemüveglencsék mögött, amik végül a katonai szolgálat alóli felmentését hozták számára, mert a behívót ő is megkapta az útlevéllel, ahogy te is. "Labanc lettem, képzeld!" Nem mertem a szemébe nézni.[...]

Furcsa, milyen keveset tudok a családjáról. Tudom, hogy van egy húga, és összeraktam, hogy volt egy lány, aki szintén vele volt, amikor átjött Magyarországra, aki azóta Párizsban él. Egyszer fényképeket mutatott, volt egy fekete-fehér, amit gyorsan elvett előlem. A lány alacsony volt, rövid hajú. Mondta, hogy színházban dolgozott, ott is aludt, a színpadon akár, mert lakása nem volt Pesten. Aztán összefutott valakivel, aki pár napra jött turistának, és aki a napok végén megkérdezte, hogy tényleg el akarnak-e válni, vagy velemegy. Valamennyit mesélt Marosvásárhelyről is (ő is 68-as, mint Bartis Attila), és arról, hogy gimnazistaként bevitték, és összerugdosták, talán egy március 15-e miatt ... Lyukas a memóriám, muszáj leírnom, ami még eszembe jut, mielőtt azt is elfelejtem. És hogy ír, az életét írja. Egyik utolsó találkozásunkkor mesélte, hogy befejezte, és a kiadó válaszát várja. A színházban a Padlást adták, ott volt a Presser, aki jófej, de hogy itthon nincsenek ideálok, és hogy nem találkozott senkivel, akinek érdemes lett volna elmondani, akiről el tudta volna képzelni, hogy érdekli, mit érzett, amikor az első rendőr megvetette a lábát, hogy elegendő erőt tudjon belevinni az ütésbe. Az apja zenész volt, tíznél több hangszeren játszott, bármin, bárhol, és aki áttelepülni készült, ezért visszaadta a román útlevelét, még a fia születése előtt talán, cserébe volt neki egy ideiglenes hontalan útlevele, de végül maradt erdélyi hontalannak. Ilyen hontalan útlevéllel érkezett Csaba Magyarországra, és ezt cserélte le, amikor 30 évesen megkapta élete első állampolgárságát.[...]

Amikor házasodni akart, Magyarországról először azt az igazolást kapta, hogy már házas.[...]

Aztán elmentem egy évre, és miután visszajöttem, tudomásul vettem, hogy a kapcsolatunk megszakadt. A válásáról is úgy hallottam csak, zenész ismerősöktől. Az utcán össze-összefutottunk, egyszer mesélte, hogy volt elvonón heroin miatt, de már minden rendben. Máskor az alkohollal vívott csatái derültek ki a beszélgetésekből. Volt, hogy ő győzőtt. Az utolsó találkozásunkkor elmondta, hogy postás. Az arca megváltozott, egyre csak változott [...]

Azért úgy gondolom jól van, él és virul. A múltkor nyert is.

[...]

Kreatív

[...] mert nem is erről akartam írni, hanem a srácról, amint kétségbeesetten focizni próbál, de lágyékon találja a bőrlaszti, vagy belefut Cselébe, aki betonhátvéd, pedig a srác még csak nem is szemüveges, és olyat csúszik a betonon, hogy még Zomnál is azt a bevarrasodott sebet fogja vakargatni,

meg a pöcökröl, ami nálam mindig kiakad, amikor arról olvasok, hogy valaki mennyiségi és egyéb alapon sorrendet próbál felállítani népek, kultúrák, történelmek, esetleg nyelvek között,  mintha Isten félfamentes A4-es lapra rajzolta volna ezt a világot, szénnel, kicsit radírozott volna, kontúrokat élesített, majd lefújta rögzítővel, és a négy szamárfüles sarok alapján mindenki el tudná dönteni, merre van az előre, hol kezdődik a sor, és ki áll a sor végén,

azt akartam kifejteni, hogy senki sem áll, se a sor végén, se sehol, és hogy mindenki ugyanott kezdte, valahol Keletafrikában (én szeretek hinni a vizimajom elméletnek), és mindenki ugyanott fogja befejezni, de a két pont között nincs megállás, nem mitha nem lenne rá igény, hanem mert az egész úgy lett kitalálva, hogy az állás is mozgás valahonnan nézve, nincs félfamentes rajzlap, henkajpan van, mindenben, és ha az ember észrevesz egy vetületet, egy szeletet, örüljön neki, ízlelje ki és élvezze, de ne próbáljon sorrendet felállítani, ezt akartam írni a pöcökröl a lelkemben, ami hol kiakad, hol bepöccen

de aztán jött a komment dadától, hogy kreatívnak tart, kitüntetett, hogy tüntessek ki én is, de én nem ki, hanem el - pedig kedves dada, hangsúlyozottan a sorok között bár, de akkora dícséretet kaptam Tőled, hogy a fal adta a másikat, azóta is a körmömet rágom, hogy mivel érdemeltem ki, és hogy tudok neki a jövőben megfelelni -,  és szégyellem, de én nem tudom, mitől kreatív egy blog, bár text érveit értem, hogy itt az alkalom, hogy tudatosítsunk, hogy szálakat szőjünk, és én mégsem érzem úgy, hogy sok kreativ blogot ismerek, nem ez a szempont azoknál, amiket olvasok,

még jó, hogy akikre tetszésem szerint rákopoghattam volna, szerencsés birtokosai már a kreatív plecsninek, páran többszörösen is, mint pl. kitüntetőm, igazából semmi rendkívüli nincs az ízlésemben,

bár valaki bejelölte egy ismerősét, aki minden újabb napot, amit a kedvesével tölt felszámít a blogjában, minden dátumhoz tartozik egy n+1, végletekig unalmas, de véleményem szerint csodálatosan kreatív, de lehet persze, hogy tévedek, és ez is rendeltetésszerű használata egy blognak, mert szerény véleményem az, hogy erről van szó,

kreatív az, amit tudatosan, céllal, teremtve, a rendelkezésére álló eszközök rendeltetésellenes, ill. a rendeltetéssel köszönő viszonyban sem álló használatával alkottak meg, ahogy a papírdobozból ház lesz, mely védelmet nyújt a vihar elől a játszótéri verőfényes napon, ahogy versenyautó lesz a kavics, majd kenyér, paradicsom a bevásárláskor, ott mindjárt a homokozó mellett, 

és hiába kiáltanék is fel egy-egy jobban sikerült korim, text, suhodminyák, zetorleila vagy hari szöveg olvasása után megelégedésemben, ezek a szövegek bizony a rendelkezésre álló eszközök rendeltetésszerű (és mesteri) használatával születnek, kitöltik (végre) a kereteket, ahelyett, hogy szétfeszítenék, ahogy tette, teszi Weöres, PNL, EP (időnként), és bizonyára még többen, csak nem jut olvasásukra időm

mert benneteket olvaslak, miközben próbálok őszintén írni

mert egy blog úgy jó, ha őszinte [...]

Ön kérte!

- Nem biztos, hogy aki jobbra gombol, az jobbra gondol.
- [...]
- Nem biztos, hogy aki barmul a nyáron, az barnul. Érted, mit akarok mondani? Nem mindegy!

- De. Mindegy.

Pofon

[...] Ne haragudj rám!

Nehezen fogalmazódik meg bennem, hogy ugyan miért is ne. Tudod, néha úgy érzem, kár volt felnőni, kár volt beképzelni magamnak, hogy lehetek erősebb, mint mások. (Különben is, ki mondja meg, mit kell tudni elviselni, és mikor erősebb az, aki el nem visel, aki kitör, aki üt, aki elfut? Mikor kell nyerni, mikor veszíteni ahhoz, hogy amikor tükörbe nézel, ne essen előre a vállad, ne görbüljön meg a hátad, - épp a nyak alatt, ahol legjobban szúr az egészségtelen testtartás, - és ne kapd el tekinteted a veled farkasszemet néző megvert tekintet elől.) Oly sokszor érzem, hogy hibázom, és nem vallhatom be senkinek. Feszül a dialektika az egyéni szociális probléma és a két lábon járó időzített bomba határmezsgyéjén. Nézem őket, és gyűlölöm magam. Törném, zúznám, ami utamba kerül.

És akkor jön egy ilyen kis vakarcs, és dacol. Nem mondja, mint a világ, hogy az érdekemben teszi. Úgy tesz ellenemre, hogy jogában állónak tartja, szabadságának, melyet éppen birtokba vesz, és még messze a határ. Mert bár útjában állok, határ nem lehetek, hisz szeretem.

Utamba kerül.

Egyszer. Csak? Meg kellett szorítanom a csuklódat, mozdulatlanságra kárhoztatni az enyémet. Majd nekem estél - "Menjél ki! Menjél ki!" – kiabáltad, miközben két kézzel toltál volna ki a szobából. Úgy reagáltál, ahogy nekem kellett volna, évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Nézés helyett szólni, ordítani. Kikiabálni, hogy fáj az ütközés. Nem tettem, bennrekedt. Néha gyűlöletként feltör, mielőtt halott súlyként visszahullna lelkembe. Megkövesedett. Ballaszt, ami visszahúz.

Tudtam, hogy bátor vagy. Megmutattad, hogyan lehettem volna én is az. Fáj, magamnak okoztam. Rád büszke vagyok. És ne haragudj! [...]

Játék

[...] Nem vagyok jól. Mindenki engem irritál. A freeblog pl. letegez. Világos, nem? Le. Mint a sajnál. Mint a benzinkutas. Mint az IKEA. Idegennek érzem magam, aki nem beszéli a nyelvet. Azonos hangzású szavakra ugrom, de soha sem azt jelentik, amit gondolok. Valami elkerülte a figyelmemet - bevettek a játékba, pedig még nem is ismerem az összes szabályt, de ezt nem mondhatom el senkinek. Rossz álom.

[...] Sznobi pl. szeret játszani. Játék közben nem kell attól félnie, hogy valakinek az útjába kerül, hogy zavarni fog. Belead apait, anyait, hogy ne okozzon csalódást. Hogy máskor is játszhasson. Az nem úgy van, hogy ha valahol gyerekek vannak, akkor azt mondják nekik, hogy játszatok, és játszanak. Most is, Sznobi sokáig nézte őket, mozogtak, errefelé mindig sokat mozognak, gyerekek, akik ismerik egymást, és akiket ő nem ismer. Ritkán engedik le. Ketten együtt most lejöhettek, így biztos nem vesznek el.

Aki bújt, aki nem. Ez nem igazság, még el sem tudta dönteni, hova bújjon. Azt se, hogy egyáltalán merre induljon. Így nem ér, de mégis húny. Van, akit sokáig kell keresni, de mindenki meglesz. Jó ez a játék. A Tibi meg a Józsi a legszimpatikusabb. Az ő nevüket már tudja. Érti, hogy vidámak, de minek ennyit nevetni? Szórakozunk, szórakozunk? Én is, de engem most nem fogtok megtalálni! Fogadjunk!

Akkor jutott eszébe, amikor olyan sokáig téblábolt, ha kicsivel később fejezi be a hunyó a számolást, már akkor se találták volna meg. Most nem nézi, merre futnak a többiek, neki már megvan a helye. El a kioszkok mellett, befordulni a gyermekorvosi rendelő sarkán, le a kislépcsőn, és leguggolni a kislépcső árnyékában. Most ott gubbaszt. A számolásnak vége, aki bújt, aki nem, elképzeli, hogyan találják meg sorban a többieket, próbál nem gondolni rá, milyen lesz, ha ő van soron, és reméli, hogy ő lesz az utolsó. Nézőként megfigyelte, hogy milyen gyakran buknak le úgy a bújkálók, hogy nem bírva a kiváncsisággal, kilesnek, ezért ő most nagyon fegyelmezett, és megállja, hogy nem egyenesedik fel. Most vajon kinél tarthatnak? Más is talált olyan jó helyet, mint ő? A lépcső és az alacsony támfal sarkába húzódik, emberek járnak a lépcsőn, megnézik, de továbbmennek. Csak el ne árulják a többieknek, hogy itt van. Egyenlőre úgy tűnik, nincs veszély, nem hallja őket, nem erre keresnek.

Már elmúlik az ebédidő, mire megtalálják. Szerintem nagyon ki fog kapni (ami egy félrevezető kifejezés a verésre), miután büszkén elődugja majd a fejét, kérdezve, hogy ő-e az utolsó, vagy van aki jobban elbújt. Megtudja, hogy mindenki elment ebédelni. Őt nem is keresték, csak a szülei. Hogy több mint három óráig gubbasztott a kislépcső mellett.

Szerintem többé nem bújócskázik. Majd nézi őket, mint az elején. A szabályokat ismeri. Gondolja. [...]

Példa

Anta jó nő. Kívánom. Persze, jó nőt kívánni könnyű.

Nem érdekel, ha nem az első vagyok a sorban, az se, hogy sorban állok-e egyáltalán. Ő pl. nem rajong a férfiakért, én nem rajongok a Macintosh laptopok tulajdonosaiért. Nem rajongok Antáért. Kívánom.

Olvasom, és meleg lesz a szívem körül. Gyengém az almamell, és volt már merevedésem könyvtárban. De nem ezért fogom magamévá tenni. Sajnálom, hogy most beképzeltnek kell tűnnöm. Akik olvasták, most fitymálva kattintanak odébb. Méghogy?

Ha csak egy olvasásnyi időre is, de megfosztalak a barátnőidtől, Anta, aznapra kiskutyás szemed már nem szemed, csodálatos arcod már nem arcod, sudár alakod nem alakod, hasad már nem hasad. Tovább.

Le foglak fordítani.

Nem tudom, mikor. Mindig tisztelettel (ami nem más, mint félelem) közelítettem a novellákhoz. Soha nem lehettem biztos benne, hogy tudom, kik a szereplők. Miközben ők tudták egymásról, vagy ha ők nem is, a szerző biztosan. Ritka alkalom, hogy kétség nélkül szemlélhetem egyiküket. Meztelenül. Igaz, nem lesz egyszerű Téged lemezteleníteni. Eltakar az elhagyott, árulkodó i betű. Régen azt néztem, mennyit olvasok, nem azt, hogy mit. Most tudom, hogy mit kell elolvasnom, hogy enyém lehess, és nem érdekel a mennyiség. Sok lesz.

Sokkoljalak? Elborzasszalak? Vajon bimbózni fog utána kapcsolatunk, vagy tél lesz, és dermesztő hidegben kell majd felkészítenem magam a tavaszra?

Nem emlékszem, hogy olvastam volna valaha is Szerb Antalt.

(Olvasni fogok, és fordítani.)

Születésnap

[...] mert megint megfeledkeztem a születésnapodról. Egyfolytában ezt teszem, zajlik az élet, benne zaj vagyok, hangos, bár amúgy kottázható, de minek. Kicsit belegondolok. Evolúcióban gondolkodom, azzal a logikával, ami maga is az evolúció terméke. Logikus gondolkodással nem lehet más (egyed- s egyéb) fejlődési mechanizmushoz eljutni, csak az evolúcióshoz. ( Egy kétdimenziós koordináta rendszerben nem lehet a harmadik dimenziót feltüntetni. Trükközni lehet, absztrakt számokkal, vetítéssel, perspektivikusan vagy axonometrikusan. De egy kocka csak térben kocka. Ceci n'est pas une pipe.)

Milyen evolúciós előnnyel jár a barátság? És milyen evolúciós folyamatok vezettek el a döntésképességhez, mellyel el tudjuk dönteni, kivel barátkozunk, és kivel nem? Akivel nem találkozunk, az előbb-utóbb kiesik a gondolatainkból. Emlék lesz belőle, és nosztalgia - luxus, egy a számos lehetséges szabadidős elfoglaltságból. Vajon a barátra emlékezünk, vagy a barátságra? A születésnapjára mindenesetre egyre ritkábban. A társas életmód több állatfajra jellemző, még vérrokonságban nem álló egyedek közt is alakulhat ki valamilyen együttműködés. Ez már barátság? Állatoknál az együttműködés véget ér, ha fajfentartási kérdésekben nem tudnak megegyezni. Az embernél is?

Nem tudom, mikor válik egy ismeretség barátsággá, és nem tudom, mitől. Egyszer csak ott van, hogy itt ez a fazon, most szükségem van rá, beszélgetni, vagy inni, vagy bulizni, tehát inni mindenképpen, de ha mégsem, akkor majd megbeszéljük egy sör, vagy egy üveg vörösbor mellett. Érdekes csavar, hogy noha tudjuk, a pia csak alibi, valamire, amire nincs magyarázatunk, mégis kell egy apropó, átlátszó, vagy olyan evidens, mint egy születésnap. Ami rögzül, május 13.

Nyilvánvaló volt mindig is a különbözőségünk, és minden nap másít rajtam azóta is. A közös sör jó lenne, borosságom ellenére. De nincs. Emilt se váltunk már, azt a pár szót se, a régi apropók alkalmával. Amit tudunk egymásról, az annyi, hogy vagyunk, és hogy ennél többet nem kell tudni. Akkor most redundáns ismeret, hogy tudom, megfeledkeztem a születésnapodról?

[...]

Ez is dzsessz

[…]

Vettem egy bőrzakót. Olyan átmenetet kabát és dzseki között. Nagyon kúl. A zasszony, kis édes, választott nekem egy nyitott nyakú, bő, fehér inget, anyagban hosszanti csíkokkal, messziről úgy hatok benne, mint egy flamenco-táncos. Nagyon kúl. Most már van egy divatkék farmerom is… Kúl az is. Elölről.

Dzsessssssz … klubba akarunk menni.

A farmerre és a flamencós ingre felveszem a printelt sertés bőrzakót, s a kollekcióhoz kétféle barnából varrt bőrmokasszint húzok. Rövid hajam kefére fésülöm, mélyen a tükör szemébe nézek, és odabúgom: vuzávédezjőtrebell, vuszávé? Ha süt a nap, csajozós napszemüveg lesz rajtam (egy nagyon jó nőt már kifogtam vele), ha borús lesz, marad az entellektüelitás. Menni fog.

[…]

A lány, akit kinézek, szolid, hosszú, vagy vállig érő hajú. Szép arca van, tojásdad, esetleg szív alakú, barna szeme, dús szemöldöke, hosszú szempillája. Tarisznyája és kisugárzása van, madonnaszerű. Olyan lány, akire a férfiember gondolkodás nélkül szeretné rábízni magát ...

- Ráérsz ma este? …

- Az jó, mert a feleségemmel jazz-kocsmába szeretnénk menni, és keresünk valakit, aki vigyázna közben a gyerekekre ...

[…]

Elvesztem

[...] 

Amikor kicsi voltam, emlékszem, Berlinben voltam. S-Bahnon utaztam, felszálltam, leszálltam. Iskolába mentem, és úszni, egy másik iskolába. Emlékszem, sok uszoda volt.

Egyszer az iskolában hagytam az úszócuccomat. Vissza kellett érte mennem. Leszálltam az S-Bahnról és átmentem a peron ellenkező oldalára, várni. Kilenc év múlva, amikor a sörgyárban dolgoztunk, megkerestem azt a peront. Sokfelé indultak róla vonatok, de már nem emlékeztem, hogy melyikre vártam.

Amikor kicsi voltam, tudtam, hanyas vonalra kell szállnom. Biztos voltam benne, hogy nem érek be az uszodába kezdésig. Rossz kedvű lehettem, talán a vonatom is váratott magára. Ki tudja, hányadik volt a sorban? Talán eszembe jutott, hogy Frau Haase (gyönyörű, fiatal konczzsuzsás, 16 éves lánya volt, majd megtudom félévre rá) megszól majd. Amit nem fogok érteni. Még nem tudtam németül.

Egy hónapja voltunk Berlinben.

Egy darabig semmi nem jött. Feltűntem. Pedig kicsi, csenevész (nyolcéves). De tökegyedül egy S-Bahn megállóban, tíz méterre a forgalmis irodájától. Nem kunszt. A forgalmis egy Deb Ella. Nő, és hatalmas. Nem csak hozzám képest, bár. Kijött és kérdezett. Gondolom válaszoltam. Remélem. Bár. Ha igen, akkor se egy nyelvet beszéltünk.

Bevitt a forgalmisok irodájába. Szerintem akkor már sírtam. Miért nem hagyják, hogy megvárjam az S-Bahnomat? Gondolom, leültettek. Közben jöttek, mentek a vonatok. A forgalmisok dolgoztak. Az is lehet, hogy akkor tört el a mécses, amikor láttam, hogy az én vonatom megy. Nélkülem.

A rendőrök kifakult libafosszínű wartburgon jöttek. Ketten voltak, és próbáltak velem beszélni. Németül. Aztán kimentünk a wartburghoz. Beültettek hátul, beültek elől. A rendőrségen süteménnyel kínáltak, és pár óra múlva behoztak egy nálam pár (talán csak egy) évvel idősenn fiút. Őt is kínálták. Ültünk, ettünk, néha kérdeztek. Én nem. Késő délután újra beültünk a kifakult libafosszínű wartburgba. Mentünk, mentünk. Anyám messze dolgozott, de megtalálták.

Mentem a két rendőr között anyám felé, és már messziről kiabáltam, hogy ezek a hülyék az istennek nem akarják megérteni, hogy fel kell szállnom a nyelviskolába tartó S-Bahnra, mert ott felejtettem az úszócuccomat!

[...]

Depresszió

[...] Mehr Licht, és légyszíves, szállj le az oxigénvezetékemről! [...]

Nővérem

[...] emlékeim szerint a szépséget nem a piacon vettük. A folyóból merítettük, felhányt és leülepedett kavics és zúzalékkeverékkel terítettük szét a parton, s vártuk, hogy megszáradjon. Az eső a kövek közül visszamosta a folyóba, ezért esős időben nem is kerestük. Igazából már borús időben sem, mert a nagyanyák azt tanácsolták, jobb félni, mint megijedni. Kimentünk a partra, néztük a hullámokon torzuló felhők tükörképeit, és vártuk a cseppeket. Titokban talán örültünk is, hogy aznap nem kell dolgozni, felidéztük az utolsó merítés élményét, aztán hazamentünk.

[...] a szépséget válogattuk. Ezt tanulni kellett. Kifeküdtünk a könnyű löszre, és néztük nővéreinket, hogyan csinálják. Férfiak is válogattak, de tanulni csak a nőktől lehetett. Akinek nem volt nővére, az anyjától, vagy más nővérétől lesett.  Az én nővérem nagyon ügyes volt, sokan nézték, lányok és fiúk, ahogy hajolgat, letérdel, ahogy a kavicsból és a zuzalékból kis köröket alakít ki. A lágy, sós talaj érintésétől izgatottan vártuk a pillanatot ... Hasonló élmény volt, mint amikor életemben először vettem észre,, ahogy egy lány combja megfeszül, feneke kigömbölyödik, és gyengéden homoruló derékának remegésére dorombolni kezd. Az volt az első lecke, bár erre csak a tanulás végén ébredtem rá ...

[...] mert a nőverem akkor már egy ideje nem velünk lakott. Nem mondta meg, hova költözött, bár kérdeztük. Néha megpróbáltam utána lopakodni, de mindig nyomát tévesztettem. A lopakodások folyamán időnként összfutottam apámmal, anyámmal, vagy testvéreimmel, akik szintén szerették volna tudni, hol hajtja álomra a fejét.

[...] és volt, hogy szépséggel rakottan tértünk vissza a folyótól. Ilyenkor vígan voltunk, mutogattuk egymásnak kincseinket, néhányan csereberéltek is. Akkor már egy ideje én is ... Nőverem továbbra is a löszpart szélén dolgozott, tanulni vágyó fiúk és lányok sovár tekintetének kereszttüzében. Igyekeztem mederben tartani emlékeimet, és belőlük meríteni erőt, hogy meglássam, ami előttem hever. Gyönyörű volt, ha sikerült. Amikor nem, amikor az emlékek kiöntöttek medrükből ... amikor nem tudtam szabadulni ... a test rezdüléseitől ... olyankor elvesztem, és a földhöz vertem magam. A zúzalék kemény volt, feltépte halántékomon a bőrt, és a kiömlő vér fátyolán át hiába is kerestem volna tovább.

[...] eljött a nap, amikor lemondtam a szépségről. Visszamentem a tanulók közé, nézni, hogyan keresnek és találnak mások. És mint mindenki, én is leginkább a nővéremet figyeltem ...

[...] vártuk a borús idő végét. Nem esett minden nap, de gyakran. Mondták, hogy a folyó ki is öntött, hirtelen, minden előzmény nélkül. Mondták, hogy elvitte a türelmetleneket. Akik nem akartak várni ... Mikor a nap végre kisütött, és kifeküdtünk a löszre, nem láttam a nővéremet. Azóta se. Pedig minden nap megyek, amikor süt a nap, és a többiek kint vannak.

[...] azt mondja, jó üzlet. Az ember fogja, amit a többiek a folyótól hoznak, kiviszi a piacra, és eladja. Az igazi szépséget persze nem, azt megtartja magának. Öcsém szerint, ott a piacon nem is tudják, milyen az igazi szépség ...

[...]

Ez az az ujj

[...] ez csak Isten ujja lehetett. De tudni szeretném, hogy a hüvelyk, a mutató, vagy a középső ...

[...]

Szöveg megint

[...] egy bekezdés kéne csak, egy, amiben mindent leírsz, nem egymás alá, hanem egymásra, néznek majd a kommentelők, hogymivan, egyik nap írsz a világbékéről, másnap átírod, a szexuális fantázia pl. hálás téma, harmadnapra kitalálsz valamit, végre, az már szinte irodalom, de legalábbis alkotás, azt lesz a legnehezebb átírni, amikor negyednap képernyőre akarod okádni az aznapi frusztrációdat - na de ki posztol mindennap -, ötödnap jöhet egy aktuális kisszines,

a levélírás meghalt, ott leírtad, és úgy maradt, ott elsírtad, és megsajnáltak, ott megosztottad, és zsebretették, de mindig, mindig fennállt a lehetősége, hogy még egyszer elővegyék, te is úgy emlékeztél rá, mint aki megírta, minta akinek az a múltja, annak része, vagyis része a jelenednek,

aki olvasta, úgy tartott számon, és neked is nehéz emlék volt, hogy az elején, a legnagyobb szerelemben, ill. az elején a legnagyobb fájdalomban, vagy az elején, a legnagyobb nihilben milyen jól, milyen hosszan, milyen találóan odatetted a pontot,

a blogban nincs ilyen, ill. még van, de senki nem fog visszalapozni, hogy emlékeztesse magát és téged, nincs is rá idő, az emberek dolgozni járnak és tanulni, moziba, kirándulni vagy tüntetni, filmet néznek és könyvet olvasnak, mellette írnak blogot, gyakran nem kisebb erőfeszítéssel, mint te magad, örülj, ha szakítanak 15 másodpercet az aktuális szösszentedre, túl sokat ne várj, mert sokan vannak, kik jobban írnak, és nekik se jut több,

innen az ötlet, egy bejegyzés kell, ami mindig más, amire visszajárnak, hogy érvényes-e még a komment, egyáltalán köze van-e, egy bejegyzés, amit 15 másodperc alatt le lehet ellenőrizni, ahol nincs lehetőség a régi cuccok visszaolvasására, amit megírsz, feldobsz, és mire megcsócsálnák, már ki is cserélted, aki nem sietett magára vessen,

de csinálhatod úgy is, hogy átírod, szavanként, az ember hét évente vált tested - te mennyi idő allatt tudsz bejegyzést váltani -,

és ha kedvet kaptál, küldj linket, mert erre nekem is lenne 15 másodpercem [...]

Hinta

[...]

- Anyu, ki akarok szállni!

Anyu a hintákat körbevevő korlátnál áll, és beszélget. Öcsi előtte gubbaszt, a hordozóban. Anyu róla beszélget, mióta idejöttek a hintához, és összefutottak az Ismerős Párral. Így eszik. Ennyit. Ekkor. Már jobban, de.

- Anyu, ki akarok szállni.

Az ismerős párnak van egy nagy lánya. Lükelány, mert egyfolytában be akar mászni a kishintákba. Ami műanyag, és körbefog, mint a pelenka. Csodálkozik, hogy nem engedik. Neki is van öcsije, az még belefér. Jobb híjján azt lökögeti. És ide oda szaladgál a hinták között. Időnként rászólnak, messziről, hogy ne így, hanem de.

- Anyu, ki akarok szállni!

Anyu nem hallja, mert Öcsi felsír, és le kell hozzá hajolni, megkérdezni, mi bántja, és meg is kell  igazítani. A kis édes. Ismerős Pár is lehajol. Szólnak Lükelánynak, hogy ne lökdösse annyira azt a hintát, mert még elcsapja. A ti lányotok már szobatisz ..? Ó, a miénk is mindjárt, már múltkor is bili, de.

- Anyu, ki akarok szállni!

Lükelány löki, és bután néz a szomszéd hintában lötykölödő kislány apujára. Több hinta is van, mind foglalt. Az öcsijét Ismerős Apu hintáztatja, ott most nincs rá szükség. Ismerős Anyu odajön, mert Lükelányra rá kell szólni. Megkérdezik, hogy szeret-e hintázni. Ugye, de.

Nem válaszol.

Most már Ismerős Anyu is lök rajta, Lükelány ott áll, és néz, most már biztos látja, hogyan kell. Lökik ... Lökik ...

- Ki akarok szállni!

Hinta-palinta.

- Ki akarok szállni!

Hinta-hanta. - Mit mondasz?

- Ki akarok szállni!

- Ki akarsz szállni? - Palinta.

- Ki akarok szállni!

Ismerős Anyu löki a hintát, és hátranéz Anyura, aki Apuval és Öcsivel van elfoglalva. Ezt így kell, meg úgy, de. Megvárja, míg befejezik.

- Kivehetem?

- Ki akar szállni? - kérdezi Anyu.

- Igen. - mondja Ismerős Anyu.

- Ki akarsz szállni? - kérdezi Anyu.

- Ki akarok szállni!

- Igen, vedd ki, légy szíves! Köszönöm.

És akkor ... a kislányt ... végre ... kivették a hintából ...

[...]

Szöveg

[...]

- Megpróbáltam pihenni. Olyat nem érdemes írni, hogy nem jut eszembe semmi. Levélben sem. Ez pedig nem levél, hiába csinálok úgy.

Különben nem tudtam elvonatkoztatni. Továbbra is végignéztem a szokásos blogokat, de megszívtam, mert fejből kellett beírnom a címeket. Mivel naponta n-szer rá szoktam nézni a sajátomra, ennyivel többször olvastam a többieket.

- Fasznak csinálod? Mégis, mi ez az egész? Méghogy nyersen a stílus, a sound, hangzás. Amit írsz, az minden, csak nem nyers, ami szar benne, azt te cseszed el, megdolgozol érte. Különben sem vagy az a típus, aki önmagán is észreveszi, hogy netre másképp (kevésbé alaposan?) ír, vagy tévedek? Írsz egyáltalán máshova is? Csak az összehasonlítási alap miatt kérdem ...

- Még jó, hogy nem tiltod meg, csak, mert írni, számomra nyilván, nem lelkesedés dolga. Persze, akár tilthatnád is ... nem kényszer. De fájni nem fáj, akkor meg?

- Divat. Hülye divatmajom. Önkifejezés csak akkor lehetne, ha ismernéd, amit ki akarsz fejezni...

- Te is olvasol blogot, ha az orrod elé tolják. Nekem egyszer valaki ajánlott egy jó blogot. A többi jött magától.  - Különben átírtam a linkes bejegyzést, nézz bele! - Ne röhögj!

- Tehát, mi a fasznak?

- Semmi fasz. Rájöttem, hogy a blogok tekintetében elég egyértelmű  az ízlésem. Elvárásaim lettek ... Minőségiek, ahogy én értem a minőséget.

- Értem ... Hogy?

- Amikor az olvasó tudja, hogy fikció, amit olvas, de hisz benne ...

- Akkor hülye egy olvasó vagy, mert amit belinkeltél, azon alig van fikció.

- Ez mellékes, a szöveg a lényeg. Az ami lehetne, az, ami olvasás közben bennem kialakul ... Gyerekkoromban nem jártunk moziba, nekem meg szükségem se volt rá, mindent amit olvastam, valós időben játszottam le a fejemben. Ha véletlenül lejátszották filmen, vagy riportban, mindig csalódtam. Ez van. Olvasni jó. Jobb, mint élni.

Nem érdekel, hogy valós-e a szöveg, amíg képes meggyőzni. Ezt mindenki érti, ha fikcióról van szó, de senki sem számít rá, ha egy élménybeszámolóra mondom. Pedig így van: Nem érdekel, ki mondja, és miért, hanem hogy mit, és hogyan.

- Ritka hülye szöveg!

- Viszont, ha úgy vesszük, megmagyarázza, miért akartam én is írni. És miért ne vennénk úgy?

- És szerinted kinek lett jobb az olvasástól?

- Nekem.

- ... Aha. Közeledünk. Már azt hittem, valamelyik kommenttől szálltál el.

- Pedig azoktól is, persze. És ne röhögj! A kommentek a szöveghez tartoznak, kivéve ott, ahol annyi van, hogy senki sem olvassa őket. Részük van a meggyőzésben - vagy a hiteltelenítésben. De mi a fészkes franchoz közeledünk szerinted?

- Az egódhoz. Mintha valahol azt írtad volna, hogy nem szereted visszaolvasni magad?

- Hazudtam. Kedvenc időtöltésem ... Már megint nevetsz.

- Még mindig. És amit most mondtál, szintén nem igaz. Különben pedig, elég gáz blogokat is olvasol, hitelesség ide, vagy oda.

- Mondtam, hogy olvasás közben nem foglalkozom a valósággal. Ha úgy írja le, hogy magam elé tudom képzelni, akkor azt teszem, és ha üt, akkor üt ... Akkor szerintem jó. A jóság nem az aktuális használhatóság függvénye. Schütte-Lihotzkyt sem szidja senki azért, mert minimum két generáció szűk és élhetetlen lakótelepi beépített konyhákban nőtt fel. Az ő szempontjai szerint a legjobbat csinálta ...

- Ja. Mint a Riefenstahl ...

- Pedig egyiküket sem vádolták meg hozzá nem értéssel. Nem tudom, érted-e? Ha jól írja meg, akkor elolvasom. Mindegy, mit.

- És ha zavar egy komment, kitörlöd. Mindegy, mit.

- Visszaraktam! Igen, ezt szokni kell. A kommentet nem én írom, mégis a bejegyzésem része. A blogé. Már ha nem spam ...

- A bejegyzéseket viszont javítod, ha hibát veszel észre, legalább egyet időnként át is írsz ... Miben különbség egy kommentet kivenni onnan, ahova nem való?

- Mert nem tudom, miért került oda. A szövegem része lett. Anélkül, hogy akartam volna, de mégis. Az én szövegem is csak olyan, mint bárki másé. Nem számít, ki vagyok, és miért írom, hanem hogy mi lesz belőle.

- Amibe bárki belerondíthat?

- Mi a ronda? Az is csak egy érzésállapot egy vetülete ... És az olvasás lényege éppen az, hogy a keltett érzésekből összeáll az egész. Ha ronda, akkor az. Ez áll azokra is, akiket olvasok. Nem ők az érdekesek ... Nem a blogger tartja fenn a szövegét, hanem a szöveg tartja fenn a bloggert. A szöveg, érted! Nem fogok Don Quijote szülőfalujának becsületéért megverekedni senkivel. Szarok rá ...

[...]

Így történt

[…] bodros játszani hívott, és elindult felém. Korábban átfutott az úton, hogy köszöntse guruló melegítőst és gecicsávót a piros szamarában, éppen megérkeztek, sietni akartak tovább, és leparkoltak a szemközti járdára. Zöregúr a kapu felé igyekezett, óvatosan, mert kátyús a járda, és az úttest felé lejt, nem is kicsit, a babakocsis anyukák se szoktak örülni neki. Emiatt csak mi tudtuk, hogy igyekszik, a többiek szerintem nem. Bajusz és ősznéni, akinek kicsit bizonytalan a járása, kijöttek eléjük a kapuba, várni. Guruló melegítős, aki vezetett, kiszállt a szamarából, az üres telek felőli oldalon, hogy az autót megkerülve átjöjjön az úttesten. Én a kapuból elindultam bodros felé. Fázós befordult a sarkon, összehúzta magán zöld zakóját, fejét nekiszegezte a szemerkélő esőnek, vagyis a járdát nézte, és jött.

A  biztőr is ott volt, de szerintem ő már csak a csattanásra fordult felénk, amit az a hosszú csend követett. Később mondták, hogy csak egy pillanat volt... Bodrossal egymással szemben álltunk, üdvözölni akartam, amikor láttam, ahogy kerekedni kezdett a szeme. Gúvadni...

Azután hangosan, és nagyon élesen felsikoltott, mielőtt megpróbált volna a hátsó lábához kapni. A vajszínű ezerkettes, ami elütötte, kicsit lassított, de ment tovább, mintha a kapuciner nem is akart volna megállni. Azonnal megismertem, a kapuciner volt az! Meg kiscsirke, ők is a kapu mögött laknak. Szerintem nem vette észre, hogy elütötte bodrost, bár, mi a fenét gondolt, mi csattant akkorát, miközben a sima aszfalton haladt? Képes lett volna nem megállni, mi a fasz lehet az a nagyon fontos, ahova siettek? Aztán mégis, két parkoló autó közt merőlegesen beállt, félig a járdára, kiszállt, és elindult bodros felé. Valószínűleg a visszapillantóból látta meg, ahogy az út közepén vonaglik. Kapucni volt rajta, mint mindig, ugyanolyan szürkésvajszínű, mint a ladája. Kiscsirkét nem láttam.

Közben guruló melegítős odafutott hozzánk, engem félretolt, pedig segíteni akartam, próbálta bodrost megnyugtatni, talán hogy felemelhesse, de nehéz volt, mert bodros egyre csak sikoltozott, és keringett mozgásképtelen fara felé kapkodva. Aztán sikerült elkapni a nyakörvét, és elhúzni az úttestről. A szamara alá már magától kúszott be.

A fázós közben a szamara miatt nem tudott a túloldali járdán továbbmenni, átjött a mi oldalunkra. Sietett, mert látta kapucinert közeledni, bajusz és ősznéni is úgy nézett ki, állást fognak foglalni az ügyben, és gecicsávó is kihajolt a szamara üléséről, hogy megnézze, mit csinál bodros a jobb hátsó kerék előtt.  "Most megölik egymást?" - kérdezte a zöregúr, alig titkolt örvendező várakozással a hangjában. Gyakran unatkozott. Fázós, aki eldöntötte, hogy még jobban siet, pont akkor ért mellé, és hallotta, ahogy bajusz mondja, hogy "á dehogy", és látta, ahogy kapuciner vet feléjük egy félszegen bűnbánó félmosolyt, mielőtt ő is a szamara jobb hátsója felé vette volna az irányt. A biztőr visszafordult az építési telek felé.

Gecicsávó sietett volna tovább, ezért beindította a motort. Zöregúr, aki maradni akart még, mert hátha,  szólt, hogy vigyázzon, nehogy a bodroson még egy autó átmenjen. "Bánja geci" - mondta gecicsávó. Nem szerette bodrost, pedig guruló melegítős szerette. Ők ketten együtt éltek.

Guruló melegítős nem pörölt a kapucínerrel, bodrost kérdezgette, hogy van. Ő meg elnyúlt a kerék előtt, fejét a szegélykőre hajtva. Már nem sikoltozott. Néha felnézett guruló melegítősre. Én ott álltam a szamara mögött, fejem felett köpködött a kipufogó, nem mertem odamenni bodroshoz, mert elküldtek, meg körbeállták, meg beszélgettek, pedig bodros a barátom, csak én olyan kicsi vagyok ... nagyon kicsi.

[...]

Blikkfang

[...]

- drágám, és hozd ide az Anyegint, múltkor belekezdtem, olyan vicces volt, hát, nahát, úgy olvasnám elalvás előtt!

- hol is van az?

- a bejárat előtt, a legalsó polcon, csak lehajolsz, és megtalálod!

- jaj, ne, most caplathatok le a lépcsőn a sötétben. ki volt az az agybaszott, aki a lenti ajtó mellé tette a villanykapcsolót...? Nem akarsz mégis valamit a felső lépcsőfokr... izé polcról?

- ne rinyálj, menj már ... meglásd, olvasás után meghálálom édes ;-)

 [...]

- MIT IS MONDTÁL, HOL VAAAN?

- A LEGALSÓÓ, ja nem is, tegnap itthagytam az ágy mellett... JÖHETSZ FEL, ÉDES, MEGVAN!

- (hogy a jóóóó...)

[...]

- Ez tényleg annyira jó könyv?

- Ó, nagyon vicces. Izé, égve hagytad a lépcsőn a villanyt!

- LESZAROM!!!! Majd reggel eloltom, mielőtt elmegyek ...

[...]

Pl:
http://mindennapibetevo.freeblog.hu/archives/2008/02/22/Lepcsonkent_feljebb/

defőleg
http://www.apartmenttherapy.com/ny/at-europe/at-europe-london-closeup-the-amazing-staircase-042543

Originál

[...] van egy könyv. (Csak így, eszterházysan. Eszterháziasan. Az "Egy nő" pl. Héctor szerint nem is annyira jó. Héctor mexikói, hol irodalmat tanít, hol kultúrális attasé. És ír. Kedvenc kőltője Kosztolányi. Krúdyt is szereti, meg a nyugatosokat en bloc. Xantus Judit pedig jó fordító...)

Tehát van egy könyv, aminek az a címe, ami az ára. Mármint ami az ára volt. Rácz Péter (?) lehúzta. Mármint a fordítását. Az eredetit nem olvasta (>> gondolom, csak "il", "elle" nem<<). Én sem.

- Van egy csíkos füzetem, amiben 21 éves korom óta írtam a könyveket, amiket egyszer a könyvtáramban szeretnék tudni, meg a filmeket, amiket akkor is meg akarok még nézni, ha fárasztó lesz rávennem magam. Ezt a füzetemet évek óta nem láttam. Pedig milyen egyszerű lett volna öt könyvet kiírni. Akár ABC sorrendben ... -

Így olyan könyvekről fogok írni, amiket szívesen olvasnék eredetiben is.

Azt a könyvet, aminek az a címe, ami, Frederic Beigbeder írta. (Nagyon zavar, hogy nem tudom, hogyan kell kiejteni azt, hogy Beigbeder. Ha francia ajkúval találkozom, meg szoktam kérdezni, de azt mondták, nem tudják.)  

- Talán szükségtelen, de leírom, hogy a fordítás nem olyan, mint az eredeti. Úgy értem, aki fordítást olvas, nem ugyanazt olvassa, amit olvashatna, ha ismerné a mű eredeti nyelvét. Azt a könyvet már elolvasta előle valaki. Megcsócsálta. Értelmezte és belelátott dolgokat. Tartalmat. Nyelvet. Szépséget és borzalmat. Amit megfogalmazott az olvasó nyelvén. Aki ezek után már csak egy olvasat leírását fogja olvasni. Ami persze lehet nagyon jó is.

A mű, minden mű, nemcsak az írott, önálló élettel rendelkezik (közhely). A szerzőnek ehhez az élethez annyi köze van, mint abban a Khalil Gibran idézetben az íjjásznak a nyíl pályájához. Minden egyes új olvasó része a pályának, és a fordító ebből a szempontból egy fontos olvasó. -

Amit olvashattam, jó volt. Azonos témájú történetek számára kifejezetten ajánlott a módszer. Üzleti, kiadói szempontból is. Bennfentes, ütős és pörgős, a marketing világából. De ha valaki teljesen véletlenül pl. kócs, vagy valami hasonló, akkor is lehet ilyet írni: amiből egyértelműen kiderül, hogy a főszereplő, akár a szerző, tíz éve a szakmában van, ott is a csúcson - legalább a fülre ki kell majd írni, hogy eleve úgy csábították a szakmába, mert már zöldfülű korában is olyan szövegeket írt, hogy csuhaj -, aztán jöhet a bepillantás a műhelybe, tán még a titkokba is, kis koksz  (a heroin prosztó dolog, bár a divat azóta változhatott), meg csajok, mindezek fölé cinikus, és ezért pofára eső főhősszerelmes, aki jó fiú, na nem az üzenet miatt, hanem mert ha undor a főszereplő, nehéz azzal reklámot csinálni, hogy a sztori önéletrajzi alapokon áll... És természetesen - kizárólag a hitelesség miatt - lenne benne egypár síktapló multinacionális vezér is. Viszonylag egyszerű, de hatásos módszer arra, ami a prózaírók örök célja, de ami Don Quijote óta is csak keveseknek sikerül: hogy az olvasó tudja, hogy fikciót olvas, és higgye, hogy megtörtént.

Rácz Pétert sem igazolni, sem cáfolni nem tudom. Amit ő olvasott, annak nem az volt a címe, hogy 39.90. Szükségem lesz az originálra. 

Van egy Boris Vian könyv is, ami már itt figyel a könyvespolcomon a saját nyelvén, egyszer biztos leveszem... Nem, nem a Venyigeszú és Plankton.

- Lehetséges, hogy egy fordítás nagyobb élmény, mint az eredeti? (Egy remake jobb, mint az első megfilmesítés?) Igen. Ha az olvasó nem volt benne a szerző eredetileg elképzelt közönségében, olvasás közben viszont úgy érzi, a fordító kizárólag neki dolgozott. És élvezte... Nem tudom, hogy tudok-e annyira franciául, hogy hasonló élményben legyen részem az eredeti Vercoquinnal. De nekem ez az 1984-es fordítás annyira bejött, ahogy Vian fordítás azután már soha. Ezért ami még érdekel, valószínűleg eredetiben kell majd olvasnom.

Ezzel fogom kezdeni. Annak idején "El arrancacorazones" címmel olvastam, egy 35 órás vonatúton (a 24 órásra nem volt pénzem), miközben Natalia Resnik lerajzolt. Én Barcelonából jöttem, ő Malagából, ami min. plusz 8 óra. Natalia svéd anyától, és windisch (karintiai szlovén - tehát osztrák) apától született, valahol Braziliában. A szülők útjai elváltak (sic!), ő édesanyjával tartott, és a Kanári szigetek egyikén (ha jól emlékszem, Tenerifén) nőtt fel. Amikor a vonaton találkoztunk, Malagában dolgozott, grafikusként, egy vele együtt kétszemélyes kis cégben. Karintiába utazott, beteg apját meglátogatni. Különben a történet maga nem az a fajta, aminek össze lehetne/kellene foglalni a tartalmát, noha van link, melyen megteszik. Mintha a cselekmény olyan mértékben lenne szükséges kellék, mint a borító, vagy az árcédula. A lényeg a látvány, szerencse, hogy vizuális tipus vagyok. (A magyar fordítást nem ismerem. De itt a reklám.)

Van egy könyv, amit ajándékba kaptam. Valaki bement a könyvesboltba, és magyar szerzőt kért. Ezt kapta. Ő írta:  An Innocent Millionaire - ezzel a címmel is el akarom olvasni. Kíváncsiságból. Izgalmas, jól megírt. Hosszú. Viszont elfelejtettem, tehát felejthető, vagy én tudok jobban felejteni, mint mások... Már csak ezért sem ártana. És nem az anyanyelvén ír! Mint ahogy ő sem. (Meg ő sem, és biztos vannak még páran.)

Van egy könyv, ami egy káprázat. Canettitől még semmit sem olvastam. Ezt rádiójátékként hallottam, németül, ennyiben kilóg a sorból. Azóta néha eszembe jut. A nyelvhasználat... Jó előadást foghattam ki. Az a "rendkívűl szabatos nyelv" az oka, hogy el kell olvasnom egyszer. Canetti Bulgáriában született! Úgy, hogy nem szláv volt az anyanyelve. Otthon névelőt használtak, az utcán nem. Vajon mikor, hogyan jött rá, hogy teljesen felesleges eldönteni, hogy valami határozott, vagy határozatlan, amíg nem világos, hogy egyáltalán miről is van szó..? És hogy aki erre rájött, annak mindegy, milyen nyelven ír?

És van egy könyv, szépasszonyokról szól. Abban a században írták, amelyikben a Lazarillo de Tormest. Valamivel a Libro de Calisto y Melibea y de la puta vieja Celestina után. Az időbeni egyezés nem véletlen - ugyanaz írta mind a hármat: Ismeretlen És Álnevet Használó Szerző, személyesen. (Aki különben mai szemmel nézve igen modern szemszögből figyelte meg korát és annak társadalmait.)

- Franz Kuhn olvasatát Mátrai Tamás olvasta és fordította magyarra. Mátrai olvasatát Kuhn olvasatával, saját olvasatában Karig Sára vetette össze... (Miért is tartottam fontosnak ezt halványan ideírni?) -

Antihősök, kerítőnők, ágyasok, kurvák és szex... Valódi (korrupt, kicsinyes, sekélyes ?) karakterek élnek valódi (korrupt, kicsinyes, sekélyes ?) világokban. Mindenki tudhatja, hogy miről van szó, és miért... A szerző különben pont a távolkeleti műben meri a legtöbb erotikát felvillantani, ami sokat elárul az ottani közönségről is. Ugye egyértelmű, hogy miért is örülnék, ha ezt is eredetiben olvashatnám?

- Úgy tudom, egy átlagos újság átlagos olvasásához arrafelé min. 3000 jelet illik ismerni. Összesen van talán 45-50 ezer. Köztük olyan, ami ma már nem mindennapos hanem pl. régi, csak irodalmi művekben előforduló jel. A kínai irodalom min. 4000 éves, bár ők többet mondanak. Ennek az irodalomnak a része ez a könyv... (Egy jel ma kb. morféma jellegű - vagyis lehet önálló szó is, de alkothatnak többen is egy szót -, de nem volt ez mindig így. Annó egész jelentésmezők kapcsolódtak hozzájuk, aminek a nyomai azért még ma is megvannak, főleg az irodalomban. Ennek az irodalomnak stb. ...) -

Van egy könyv... Soha nem fogom eredetiben olvasni.

[...]

Könyves

[...] a. belinkelt, amit köszönök, őt többen olvassák, mint engem, ez látszott a múlt hetek elérési statisztikáin, ami mellett olvasgattam az egyéb előzményeket (1. 2. 3.) is, az ötletadót nem találva, ami hátrány, mert nem tudom, mi is a pontos feladat,  öt könyv ismertetése, vagy ajánlása, hogy miért jók, magyarázzam-e a lelkesedésemet, esetleg öt abszolut könyv legyen, vagy az öt, amire legjobban emlékszem, tán az öt legfrissebb, vagy az az öt, amit tényleg szeretnék újra elolvasni, mert azon kívül, hogy jók voltak, már egy szavukra sem emlékszem (mely esetben persze nehéz lenne ismertetőt írni... ),

és leszögezem, a kérdést érdekesnek tartom, mert mint sbodit, engem is érdkelne, mit tart említésre méltónak pl. - a különben oly sokakhoz hasonlóan a témában hallgató - Zsolt, vagy Oszika (bár számomra ugyanilyen fontos Paolo véleménye is), hanem mert érdekes lehet belegondolni, hogy én, aki vagyok, milyen szempontok szerint neveznék meg akárhány könyvet is, azok közül, melyeket olvastam, vagy akár azok közül, melyeket még (már?) nem,

és leszögezem, a kérdést érdektelennek tartom, mert mások blogjait is szoktam olvasni, nemcsak a magamét, van akit rendszeresen, van akit rendszer nélkül, és ha van valahol egy érdekes link, olyan helyekre is eltévedek, ahova azután már nem, mert nem akarok, vagy, mert elfelejtem, hogy jutottam oda, de ilyenkor a blog miatt megyek, nem a bloggeuse, blogger, (-ina, stb.) miatt, akit személyesen nem ismerek, és igazából nem tartok igényt a tanácsaira, ízlésére, példájára, nem,

egyedül az érdekel, amit ő személy szerint írt és fényképezett (a mediafájlokat nem játszom le), örülök, ha bennem is megmozdul valami egyedi a konzultáció alatt, és továbblépek, ha nem volt rezonancia - miért tartanám fel azt a pár embert, aki el-el néz erre a számomra meghatározhatatlan szinkompozíciójú oldalra olyan mondanivalóval, amit nem én mondok, hanem én is úgy olvastam, és még abban sem lehetek biztos, hogy jól -  

ill. miért ne,

és leszögezem, a kérdés túlmutat a lehetséges válaszokon, hisz végeredményben azt kérdezteti magamtól, hogy miért olvasok blogot (nem, hogy miért írok), mert pl. az én blogom magamról szól (s szerintem azok is így vannak vele, akiket olvasgatok), és ez nem lesz másképp akkor se, ha könyveket sorolok fel, látszani fog belőle, hogy ki vagyok, és mi érdekel, amikor belelesek mások önmagukkal történő képernyő előtti intim párbeszédébe, de mindig kérdés marad, hogy én látom-e,

és ez egy játék, "add tovább", blogírókat kell megneveznem, akiket csak az említett belesésekből ismerek, el kell döntenem, kitől szeretnék több bepillantást, anélkül, hogy elárulnám, miért (egyáltalán, tudom?), miközben a legtöbben ismerik egymást, és aki közülük írni szeretne öt könyvről, hamarabb, gyorsabban olvashat majd erre utaló görgős felszólítást valamelyik ismerőse blogján, mert egy ilyen játéknál nem elhanyagolható szempont a játszótársak megléte,

az igazi feladat tehát összeszedni négy-öt blogost, akit olvasok, és akik olvasnak, és akik szeretnek játszani, miközben egyikükről se tudok semmit, ha csak azt nem, hogy szeretem őket olvasni - bár ez rólam egy információ -,  így zavarok, bár nem szeretnék, 

de altruista, ha ráérsz, írj össze öt könyvet, madj megpróbálom kitalálni, miért is tudtam olyat írni, amitől kommentre ragadtadtad Magad,

impressiont is kérem, írj össze pár könyvet, furcsa, hogy mennyire életszerűnek tartom a posztjaid, és mennyire keveset tudok kezdeni azokkal a blogokkal, ahova Tőled lehet továbbjutni,

és akkor zulejt is kérdezném, három blog, két arc, vajon változtat-e ezen az ő öt könyve, altruistától jutottam hozzá, de nem tudom olvas-e,

de véletlenszerű olvasót nem kell keresni, antibaby, ha erre jársz, a régi blogok listája után némi könyvest is írhatnál,

talán írsz is, írtok is, a többieket nem kérdem (pl. hogyha didot akarnám kérni, nem is tudom, milyen szavakkal tenném), remélem, aki játszik, továbbadja, 

az ok a puszta játék, mert nem gondolom, hogy máshogy fogok olvasni bárkit, ha tudok a könyveiről, és nem fogok máshogy gondolkodni könyvekről, csak mert szívesen olvasom azt, aki ajánlotta

(korim persze nem olvassa amit elhallgatok),

[...]

Parázik, mint nyúl a rókától ...

[...] ... rókázik, mint nyúl a parától [...]

Fájdalom

[...] a bal szememtől a szám bal sarkáig baltával hasítottak szét. A seben kiömlő meleg fájdalom betakarta, és most égeti az arcom. A füleimet az este levágták, de visszacsavarozták őket, érzem a csavarokat.

A derekamra drótháló tekeredik, ami minden mozdulatnál kiszorítja a levegőt a tüdőmből, és a rögzítő szálak torzulása elfacsarja a lágyékomat és a szívemet.

A torkomnak kés feszül, félek, ha a számat kinyitom, belenyes az ádámcsutkámba.

A szám... A számban definició szerint fogak vannak. Esetemben függönycsipeszekkel kapaszkodnak az ínyembe. Tudod, azok a kis, fémfogúak...

Ami érzékelő aparátus a számban még működőképes maradt (nyelvem hegye), azt a teával égettem össze.

Mindez három napja.

Pedig milyen szépen meg lehetett volna oldani: Ő idejön, én meg elmegyek a helyére a Salamon szigetekre...

(a.-tól egy leheletnyi türelmet kérek...)

[...]

A kedd nem is nap

[...] félek elaludni. Másnap az ébredéstől félek. Maradok az ágyban, és tovább alszom.

- Nem csinálok semmit, nem gondolok semmit. Érezni alig... az is semmi. Két hónapig tartott egy pársoros emil megírása. Az élet halad, én a kerekek alatt.

- Miért, kereke van? Nem sugárhajtóműve?

- Félek gondolkodni, mert abból lesz a tett. Tenni nem merek, mert mi van, ha nem tudom végigvinni. Vagy igen, de nem tesz boldogabbá. Félek elaludni, mert akkor álmodom. Félek a csúnya álmoktól, mert csúnyák!

- Félek a szép álmoktól, mert véget érnek.

- Váratlanul.

- Mint a szerelem. "Semmi sem volt köztünk."

- Vagyis minden... egymásba simultunk, semmi sem férhetett közénk, bőr a bőrhöz... semmi sem volt köztünk. Vajon minden "még"-ben benne van egy "majd egyszer"? [...]

Mert egyedül vagyok,
s mert hazudtam,
sokat és sokszor,
magamnak és sokaknak,
mert féltem, s félek...
 [...]

Párizs

[...] ülök a vonaton, Párizs felé, lengyelekkel teli a kocsi, valódi lengyelekkel, részeg lengyelekkel, bozsemoj és pivo és dobre, az ülések közti folyosó egyre keskenyebb lesz számukra, valahányszor használják, de legalább jó a kedvük,

én meg nézem az imént felszálló amerikai fiút, talán az egyetlen utas, akinek helyjegye is van (ezen a vonaton nem kötelezö), így viszont kénytelen leülni e mellé a drabális állat mellé, aki csattan kifelé a jókedvtől, és hogy a jenki letehesse előre foglalt fenekét, a csomagját alóla elvenni kénytelen, de gondos lélek, és a legfontosabb útravalót, úgyismint egy üveg vodkát még a csomagból ki, az ölébe vesz, az üvegből jó ha hiányzik egy deci, szerencsére a zárt térben a lengyel ősz magas alkoholtartalmú illatához hamar idomul az ember szaglószerve, jól látszik, ahogy az osztrák párocska már elengedte magát, ők most buliznak, szigetvan, pedig az állomást tíz perce, ha elhagytuk, és inni egy csepp nem sok, annyit sem ittak,

a jenki és ülésszomszédja mély beszélgetésben, mintha még Lodzban kezdték volna, és folytatnák Lyonig, vagy Párizsig akár, mert e belefeledkezett beszélgetésben egyikük majd leszállni is elfelejt - vajon mennyi idő, míg a nagy részük végre alvásba kényszerül, mert ha ezt a tempót folytatják, belealvás nélkül, drága lesz lesz ez az út -, miközben hallom, ahogy az amerikai biztosítja a drabált, hogy kiköpött mása a Metallica énekesének,

és eltelik másfél óra, a lengyelek már alszanak, vagy a dohányzó részben folytatják a bulit, a gringó már közéjük tartozik, bagóznak, flörtölnek (mert a lengyelekkel jöttek barátnők is), és nyomják a vicceket, majd hallom, ahogy a srác bakot lő, mikor az USA és Oroszország egybevetésével próbálkozik, a társaság mintha nem díjazná, hogy valaki oroszokra asszociáljon, miközben lengyelekkel lóg, csak úgy röpköd a sok kurva, meg picska, and the party is still goin on, hallom, ahogy a viagrát tárgyalják, és ami vele jár,

tényleg vicces, ahogy a felét értem, pedig lengyelül egy szót sem, a másik felére meg ott a fantáziám, majd Linz következik, ahol egy újabb amerikai csatlakozik, az amerikai nagyon szociális nemzet, és rengeteg az egymásnak szánt mondanivalójuk, aztán Salzburgnál észreveszem, hogy a lengyelek tulajdonképpen szlovákok, és egyikük fia október 6.-án született, mindamellett arabnak néznek a német határon, ahol rendőrök ellenőriznek mindenkit, akinek sötét a haja, míg a nagydarab, szőke és részeg szlovákokat vagy észre sem veszik, vagy elnéző mosollyal konstatálják a hangulatot, az én útlevelemet kb. öt percig stírölik, egy sötétbarna hajú német (!)sráctól egyéb igazolványt, személyit, vagy jogsit kérnek, mindegyiket ultraibolya fény alatt ellenőrzik, erről is csak a WTC lerobbantói tehetnek, én meg magamban arra lennék kiváncsi, mi lesz, ha a francia határhoz érünk,

- meg kell jegyeznem, hogy szerintem ezek a szlovákok valamilyen anonim alkoholista szektához (the real ones) tartozhatnak, egy üveget nem láttam náluk, ami ne valamilyen égetett szeszterméket tartalmazna, nem mindig ugyanazt húzzák meg, ezek szerint van olyan pálinka, ami a jelek szerint elsősorban szomjúság ellen szolgál, most jött valaki szomjat oltani, és felajánlotta nekem is -,

hátul, a dohányzó félben előkerültek a füves cigik, már lehet, a rendőrök már leszálltak, aztán hasít belém a felismerés, hogy hoppá, nagydarab, nagyerős, nagyivó emberek, ezzel az egyenfrizurával nem valamilyen fegyveres testülethez tartoznak-e, amikor otthon vannak, valami miatt azt gondolom, maguk is rendőrök, ami jó magyarázat lenne az német zsaruk elnéző bazsalygására, különben kérdeztem, mondták, ők valóban kollegák, egy helyen dolgoznak, akkor talán már tippem is van rá, melyiken, miközben a már alvó utasok felébredtek, és átültek a folyosó felöli ülésekbe, hogy jobban lássák a sót, a mozinál mindenképpen jobb, kár, hogy annyira nem vittem a leírás tudományában, hogy erről képet alkothassatok, közben szlovének is csatlakoznak, úgy látszik, különösebb nyelvi problémák nélkül, mert utaznak itt szlovének is, közben arra gondolok, maradt-e elég hely a vonaton a hazautazó franciáknak,

Münchenben már dugig vagyunk, a bulinak is vége, ki tudja, hogy a résztvevők közül ki van még képben, hogy merre járunk, különben hajnali kettő van, és az amerikai van legjobban kiütve, mindig mondtam, hogy nem vezet jóra, ha az ember piára füvezik,

mire felébredek, reggel van, már egy ideje francia földön, újraindult a társasági élet, szlovák utastársaink egy üveg Slivivicot köröztetnek ^{(azért rendőrök, nem?)}, megkínálják vele a jenkit is, aki úgy látszik, magához tért, aki köszönettel elhárítja, mire absztinensnek bélyegzik, Párizs már csak valamivel több mint két óra út, hallom a tiroli akkcentust valahonnak az ülések közül, zsugáznak mióta felszálltak, úgyhogy valószínűleg déltiroliak, ez jellemző rájuk,

tizenegykor már telefonfülkét keresek az Île de la Citén, mert haza akarok telefonálni, de nincs, mint ahogy magyarok sem, csehek vannak, meg olaszok, meg spanyolok, ez egy telis-teli város, érdekelne, hogy van-e még hely egy plusz főnek, még ha 9 hónapra is, majd találok néptelen szegleteket is, még csak nem is keresem, közben eszembe jutnak A-ék, pár éve voltak Pesten, és azt mondták Párizsra emlékezteti őket a flair, én meg még nem érzem, mire gondolhattak,

és eljött az este, és az első deja vu, a Bd. Saint Germainre fordultam ki egy keskeny utcából, láttam a széles utat, a fákat, a járdát, és minden más volt, de mégis azt hittem, ez a nagykörút a kivilágított üzletekkel, és a gyalogosokkal, majd befordultam a rue Gregoire de Tours-ra, az meg Barcelona, barrio gótico, faragott fahomlokzatos kocsmák - na jó, bárok -, ez egy ekkora város, itt minden van [...]

17 év

[...] kivétel nem voltam én sem, írtam a gimnázium utolsó osztályaiban néhány verset. Nem sokat, a félbehagyottakkal együtt sem többet, mint félszázat. Eltettem őket, és az évek során, valahányszor a paksamétára esett a tekintetem, gyorsan pakoltam rá valamit.

Most kezembe kerültek a régi füzetlapok, nézegettem őket, és igazat adtam magamnak.  A matematikapéldákat, fizikafeladatokat és az amőbapartikat nagyobb érdeklődéssel próbáltam felidézni, mint a köztes lapokon elterülő, az akkori kreatív lázról árulkodó rengeteg javítással, áthúzással tarkított versek keletkeztetésének érzését. Rossz versek, talán azt a pár kettő hangulatfestő szonettet kivéve, melyek nem akartak soha többek lenni hangulatfestésnél - zöld heverő fölé színben harmonizáló csendélet illik, nyári hangulathoz meg nyári szonett.

Mégis végigolvastam a füzeteket. Mondom, nem volt sok. És bár szenvedtem a rossz ritmustól, az érzést kifejezni hivatott, elhibázott képektől, az összefüggések hiányától, nem tudtam letenni, míg végére nem értem. Pedig még azoknak is csak erős fenntartással mutatnám meg e  - khm - termékeket, akikről biztosan tudom, hogy semmi sem ingathatja meg irántam táplált érzéseiket. És akkor is maradna pár elég, amit átlapoznék, mielőtt kezükbe nyomnám a következő olvasnivalót. De egy lapot sem fogok kitépni.

Az akkori alkotás érzéséből semmi sem maradt. De találkoztam én is a magam fiatalemberével. A súlytalan lélekkel, amelyik mégsem tud lebegni, csak süllyed, süllyed, és semmit nem ért...
Lassan kezdek rájönni, ki voltam akkor. Gondolom, vár még rám pár jónéhány kiraknivaló mozaikdarab. Talán, miután a végére értem, nekiállhatok keresgélni, hogy vajon mi maradt belőlem...

(Emlékszem rá: 17 éves, éppen kilábalt Adyból, hogy ráébredjen József Attilára. De honnan tudhatnám, hogy vajon miért másolta ki egy kockás füzetlapra, és tette saját versei közé ezt?

Makay Ida

Oldalra dőlt

Akár egy merülő hajón.
Egyedül végleg, mint az Isten.
Állok a mozdulatlan fényben.
Várom, hogy az ősz elmerítsen,
s leszálljak az örök mederbe.
- Mélyeit meg nem méri ón. -
S de profundis: mélyből a zsoltár,
megcsendül végső csöndem ormán.
Az ég arcoddal örvénylik rám.
Oldalra dőlt már, lásd, hajóm. )

[...]

Summa sine laude

[...] dekadens életvitelem már kiszámítható nyomást gyakorol, valahol csöndet csinál, mert az ugye a konszenzuális mérföldkő. Nem tudom már megítélni. 

[…] ezt január elején írtam, álmomban, mikor titusz, boldizsár, gyöngyvér (vajon más is?) drogszálon függő embereket emlegetett, […] 

De nem baj. Ha esetlenül mozgok a barátom lakásán – nyilván hajlam kérdése. Engem még mindig meglep, hogy ez egyébként egy művészet lenne, ha az Egyesült Államokat egy fekete ember még el is hinné. De az sem mellékes, ha már az első (vagy sokadik) lemeze után azt mondják, hogy ne legyek nagyra vele, ma már senki nem érdemes, hiszen a halálba tart. […] 

A saját maga által létrehozott erotika felé kanyarodott egy darab tragédia. Lehet azt mondani, hogy gyorsan hulló állak szegélyezik a jó útra térést, de kis hazánk nem az a világ számára mérhetetlen hasznos visszafordíthatatlan megsemmisülés. A kihalt, gazzal benőtt nemi szerepek szürkesége jobban bedarálja a művészt, mint az utolsó tizenhárom éves kislányok többsége. Nem feküdtem le hajnali nők garmadával, nem láttam még Michelle művészetének oltárán bő harmincperces hegedűt, de játszani Nine Inch Nailst és Miles Davist csak nagyon nehezen lehet. A meztelen emberi test pörög, míg túl mélyre nem kerül, és onnan fogja magát, előkap a szexualitás nyilvánosságának tökéletesen hiteles, abszolút értelmiségi szájából egy kiscsajt – csak a ruha közben elporladt. Hangossá válik a tehetség szintjén. Amúgy harcolnak a kígyókkal, nem is annyira én, mint a görög szobrok, vagy a maga idejében a barátom minap. Laokoón és napjaink Dylanje elhallgatnak hirtelen, Katalin ennek ellenére lassan 40 éve nem alkoholista, hanem fiatal volt és kellett a valaha élt bűbájos farkaskutyája is. […] 

k.istyu : Expedíció

[...] több mint tíz éve együtt olvastuk, és jónak tartottuk, én az egyik képét fel is használtam, gondoltam, majd megkeresem a szerzőt, és összelinkelem (és megköszönöm, vagy átírom, attól függően, hogy viszonyul hozzá), stilusra olyan, hogy valahol biztos blogol ő is, de nem találtam, és most adtam fel, ha valaki olvassa, és ismeri, szóljon neki, hátha tényleg írt többet is, nagyon szívesen olvasnám, és szóljon nekem is,

és akkor írhatnék valami sajátot ennek a posztnak a helyére... [...]

<sup>Expedíció

(Melyben rávilágítunk arra, hogy mi a kapcsolat a kommunizmus, a kígyóharapás és a barbiszínű elektromos hosszabbító között)

Szóval szombat. A hét legszebb napja. Pénteken még dolgozni kell. Vasárnap már majdnem vége a pihenésnek. A többi napról jobb is nem beszélni. Tehát szombat.
Ilyenkor nem kell korán felkelni, olyan messzinek tűnik még a hétfô. Az ember megveszi a Népszabadságot, kényelmesen kiolvassa a Mekdonaldszban, s közben eszik valami egészségeset. Nyugalom, békesség. Aztán bemegy egy kicsit dolgozni, mert nem bír magával, de csak komótosan, nyugodt tempóban.
A sors azonban mindig tartogat valami meglepetést. A Nyugati tér feldúlva, sürgés, forgás. Gépek mindenütt. Mindegyikre ráírva: "A gép hatósugarában tartózkodni tilos!". Ebben az esetben repülni kellene. A markolókanál a fejem mellett néhány centire húz el, de csak azért mert lekapom a zaj hallatán. Nyüzsi.
Hirtelen egy gondolat villan fel bennem, talán a látott hiperaktivitás miatt. Nekem hosszabbítót kell vennem, amolyan elektromos elosztósat. Mai világunkban a hosszabbítás nagyon népszerű dolog. Talán mert oly rövidek vagyunk. Hosszabbítjuk az életet, a nôk a körmeiket, szempilláikat, cipôsarkaikat, a férfiak hosszabbítanák a... de hagyjuk. Az ilyesmit elektromos boltban lehet venni, csillan fel bennem az értelem. Irány a Skála Metró. Van benne ilyen bolt három is.
- Jó napot kívánok, egy elektromos hosszabbítóra lenne szükségem.
- Az nincsen
Sejtettem. Itt elektromos kisgépeket árulnak. Minden kapható. Felverik a habot. Kisütik a palacsintát. Turmixolnak, kávét fôznek, kontakt grilleznek, talán meg is eszik az ételt. Ez a civilizáció. Mellette egy Filipsz márkakereskedés. Azok biztos nem forgalmaznak ilyesmit, mert a Filipsz, nem gyárt ilyet. Ha gyártana, biztosan tízszer ennyibe kerülne, mert Filipsz. (letszméktinkszbetör) Csak az én dolgaim nem jobbak. Továbbra sincsen hosszabbítóm.
Ismét az utcán, az áruház elôtt. A Báthori utcába tartanék, ott az iroda (el ne áruljátok, hogy hol dolgozom, mert így szekszualice veszélyes). Emlékeimben szerepel egy Keravill a Szent István körúton. Elindulok. "A bolt megszűnt", hirdeti kevélyen a felirat. Vissza. Hátha az ellenkezô irányban lesz valami megoldás. Úgy döntök inkább az aluljáró, mint az erôgépek. Bár ez sem sokkal kevésbé veszélyes.
A Podmaniczky (Rudas László) utca sarkán van egy elektromos üzlet. Zárva. Szombat van. Tovább a lenini úton. Közben gondolkozom. Az Oktogonnál biztos van nyitva üzlet. A kérdés el kell-e odáig mennem. Régebben a Marx térrôl a Lenin körúton lehetett a November 7-e térre jutni. Politikailag ez teljesen korrekt volt. Most azonban nyugatról a Terézen átgázolva érkezhetünk a nyolcszöghöz, ennek némi szexuális felhangon kívül semmi értelme. Kaotikus a világunk. A következô Keravill bunkófonokat forgalmaz. A következô csak 15-én nyit egy felújítás után. A Szondi utca sarkán bemegyek a patikába. Centrum vitamint veszek. Hosszabbítsunk életet, ha már a drótot nem tudjuk. Érdekes feliratra leszek figyelmes: "Kígyómarás elleni szérum orvosi receptre kapható". Megnyugszom. Ha véletlenül megharapna egy tigris python, miközben sorban állok egy dupla bigmekért, akkor gyorsan elszaladhatok a körzeti orvoshoz, és ha rendben van a TAJ számom, felírja a doktor úr a megmentô ellenmérget. Kéne vennem egy adagot elôre, lehet, hogy a hosszabbítók is harapnak? Olyan kígyó formájuk van. Újabb Keravill, most a másik oldalon. Zárva. Szombat van.
Végül megmentôm az Ezermester (és úttörô) bolt. A kirakatban kelleti magát az én hôn áhított tárgyam.
- Jó napot kívánok. A kirakatban láttam egy szimpatikus hosszabbítót. Kérnék egyet!
- Milyet óhajt?
- Amolyan elektromosat.
- Nem úgy kérdeztem. 2.5, 5 vagy 10 métereset.
- Gondolom a hosszával exponenciálisan nô az ára?
- Igen.
- Akkor a legrövidebbet. (talán kisebbet is harap)
Miközben az eladó kotorászik a polcon, megakad a szemem egy barbirózsaszín hosszabbítón.
- Az milyen? - mutatok rá.
- Az 1 méteres.
- És az olcsóbb?
- Persze. Pont a fele a 2.5 méteresnek.
Bár nem szignifikáns az árcsökkenés, de:
- Akkor abból adjon kettôt.
Büszkén szorítom magamhoz, miközben kilépek az utcára, és elindulok a Báthori utca felé. Óvatosan kerülgetem a kutyaszarokat, hátha valamelyik belém harap. Soha nem lehet tudni.

k.istyu</sup>

^{(1997. július 12. - szombat, 12 óra 49 perckor tette fel ide)}

Ugye jó?